Adott egy közel kilenc hónapos gyerek és egy elvárás, hogy féléves korától kezdődjön meg a hozzátáplálás, mellyel egyenes arányban csökkenjen a bevitt anyatej mennyisége, mert nehogy má' még kétévesen is szopjon. A gyereket ez ösztönszerűen nem érdekli, és mivel nem érzi, hogy eljött az almapempő ideje, az anyatejen kívüli kaját minden formában elutasítja. Anyuka közben tele van kétellyel, mert a környezet nyomatja, hogy ennek a gyereknek bizony már kiflicsücsköt kéne majszolnia, miközben tudja, hogy azzal tesz a legjobbat kisdedével, ha az igényeinek megfelelő ellátásban részesíti. Mert mi történik akkor, ha nem kap egy görbezsemlét minden vásárlásnál? Sztrájkba lépnek a pékek? 
Anyuka azért nem adja fel, és következetesen minden ebédnél megpróbálkozik valami etetésfélével. Gyerek az etetőszékben, rajta egy előkemellény, amiben úgy néz ki, mint d’Artagnan, kiskanál a kezében, kistányér a kisasztalkán, és ez így megy két hétig eredménytelenül. Aztán láss csodát, egy napsütéses délelőttön a gyerek kinyitja a száját, amikor meglátja a kanálon közeledő almapempőt. Anyuka nem hisz a szemének, ezért újra megpróbálja, és a szájacska újra kinyílik. Jesszusom, ez a gyerek eszik!
Készüljetek pékek, hamarosan nagyfogyasztók leszünk!

Az elmúlt hetek kissé megviseltek mindhármunkat, mert három hét alatt kibújt négy fogacska, azonban továbbra sem alszunk, mivel Panni elkapta élete első nátháját. Napok óta folyik az orra, és hála az orrszívó porszívóval folytatott harcnak, már akkor is sír, ha az orrához nyúlunk. Éjszaka legalább háromszor ébred, és nem mindig sikerült pár perc alatt visszaaltatni, szóval kivagyunk, mint a liba. Mivel napközben sem sokat heverészek, a szervezetem tegnap jelezte, hogy kimerülőben van, ezért úgy döntöttem, eljött a pihenés ideje.
Ma reggel úgy ébredtem, hogy semmi dolgom, egész nap csak héderezni fogok. Kicsit meg is ijedtem, mit kezdek majd a sok időmmel úgy, hogy se házimunka, se bevásárlás, se edzés, és így utólag könnyesre nevettet pár órával ezelőtti naivságom.
Panni reggel felébredt, megetettem, tisztába tettem, átöltöztettem, majd cseppentettem az orrába, amit ő próbált megakadályozni. Útban a fürdő felé rájöttem, hogy a hétvégi vendégágyneműt elfelejtettem kimosni, ezért elindítottam egy adagot a gépben, és utána gyorsan felöltöztem, hogy a gyerek előtt jó példával járjak, mert mégsem flangálhatunk egész nap pizsamában. Ezután jött az oktató reggeli, vagyis én ettem, a kiscsaj meg figyelte, mi történik az asztalnál. Mivel még mindig nem fogad el túl sok kaját az anyatejen kívül, naponta háromszor eljátszuk, hogy eszünk, és így állítólag egyszer majd ő is kedvet kap hozzá. A reggelit követően jött az orrszívás, üvöltés, vigasztalás, szoptatás, pelenkázás, a náthára javasolt kalcium beadása, újabb üvöltés, hordozóban altatás, közben teregetés és a mosogatógép ki-, majd bepakolása. Dél körül gondoltam, megebédelek, ám mivel nem volt mit, összerittyentettem egy főzeléket, miközben a kipihent Panni felturbózva mászkált körülöttem, majd jött az oktató ebéd, melynek keretében megpróbáltam megetetni spenótos gyümölcspürével. Mondanom se kell, hogy a fele a fülében, a másik fele a kis tokája redőiben landolt, és amúgy az etetőszék körül minden zöld lett. Szóval kezdődött a lemosás, felmosás, átöltöztetés, cseppentés és orrszívás, üvöltés, vigasztalás, majd hipp-hopp eljött a délutáni alvásidő. Szerintem kicsit már szánt engem a gyerek, mert húsz perc alatt elaludt a hintában, így volt időm nagy kényelmesen felszámolni a maradék romokat, és délután háromkor nekiülni a blogírásnak...aztán felébredt, és jött a sírás, vigasztalás, orrcseppentés, szoptatás...
Már alig várom a következő szabadnapot! :-)

Pénteken a macska céges csapatépítésre ment, így jó egér módjára összecincogtam pár kollégát egy spontán bulira. A szoptatás miatt továbbra sem nagyon fogyasztok alkoholt, ezért úgy gondoltam, chips-szel fogok kirúgni a hámból. Vettem ugyanazt a kukoricalisztes fajtát, mint amit néha szoktunk, de most egy másik mártogatóst választottam mellé barbecue ízzel. Hogy miért nem néztem meg az összetevők listáját a címkén, azt nem tudom, pedig mindig ügyelek arra, hogy a lehető legkevesebb nátrium-glutamát és pácsó kerüljön az asztalra. Már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor az első pár falat után hihetetlenül rákattantam a mártogatásra. Csípte a szájpadlásom és az ínyem, de én továbbra is úgy toltam az arcomba, mintha ezen múlna az életem. Mialatt a buli folyt, és miközben jókat nevettünk, szinte észrevétlenül megettem a szósz felét. Éjféltájban távoztak a vendégek, majd én is nyugovóra tértem...volna...de olyan hányingerem volt, és úgy nyomott az agyam, mintha másnapos lennék.
Másnap kiderült a titok: a BBQ mártogatósban háromféle ízfokozó volt, többek között a mumus E621, és mivel én már egy jó ideje glutamát-tiszta vagyok, sikerült taccsra vágnom magam vele.
Azt hiszem, legközelebb inkább én is inkább a bort választom.

Múlt hétvégén beváltottuk a születésnapi traktorvezetős utalványomat. Hűűűű, anyám, traktort vezetni nagyon baró! Mindenen átmegy, és bár az egyik váltót csak két kézzel tudtam a megfelelő állásba tenni, a szervokormánynak köszönhetően nagyon nőies járgány. Hússzal száguldottam a szántóföldön egy negyvenmilliós csodával. John Deere, szeretlek! És persze a férjemet is szeretem, amiért ilyen figyelmes volt, és tudta, mi a szívem vágya. Igaz, nehéz volt nem észrevenni a szép zöld traktorok iránti rajongásom.
Azt hiszem, tudom, mit kérek legközelebb a Jézuskától. :-)

Hát eljött ez a nap is. Kontaktlencsés lettem. De kezdem az elején...
Nagyjából 16 éves korom óta viselek szemüveget. Aki ismert annak idején, biztos emlékszik rá, hogy milyen sokáig bizonygattam, hogy az én látásommal nincs semmi baj, épp csak elmentem a barátnőm mellett, amikor új kabátot vett fel, és a menzán egy egész asztal felállva integetett, hogy megtaláljam őket. Végül én is beismertem, hogy "vak" vagyok. Egy jó ideig nem romlott a látásom, de 30 éves korom körül éreztem, hogy valami nem jó. Sokat fájt a fejem, szédültem, és el is mentem különböző kivizsgálásokra, többek között szemészhez is, de nem derült ki, mi okozza a folyamatos szédülést. Átlag másfél évente a szemüvegem is lecseréltem, mert a keretek nem bírták sokáig, és ilyenkor persze mindig újra és újra ellenőrizték, kell-e erősebb dioptria. A jobb szememmel már -3-asnál jártam, a bal szerencsére ennél sokkal kevesebbet romlott, de a látásom nem volt tökéletes. Az okosok - mind az optometrista mind pedig a szemész - azt állították, hogy sajnos a jobb szememmel anno nem tanultam meg látni, azaz tompalátó vagyok, és ezen nem lehet segíteni. Én persze mindig értetlenkedtem, hogy nem derült ez ki harminc éven keresztül, de erre az volt a válasz, hogy előfordul az ilyesmi. Éveken keresztül úgy éltem, hogy a jobb szememet alig használtam. Aztán elmentem egy lövészversenyre, ahol majdnem az utolsó helyen végeztem. Ekkor már Pannika úton volt, és annyira nehezemre esett a borzasztó eredmény, hogy a mai napig nem tudtam túltenni magam rajta. Többek között ez az élmény is közrejátszott abban, hogy úgy döntöttem, nem hagyom magam, és utánajárok a rejtélyes tompalátásomnak. Elmentem hát újra szemészhez, de hogy ne bízzam a véletlenre, többhöz is bejelentkeztem. Nagy örömömre, és egyben bosszúságomra, kiderült, hogy évek óta kettővel kevesebb dioptriával próbálom erőltetni a gyengébbik szemem, vagyis -5 helyett -3-at hordok. Csoda, hogy nem láttam? Mivel a két oldal között nagy a különbség (jobb -5, bal -1,75) a probléma szemüveggel nem orvosolható, kontaktlencsével viszont igen. És ez a megoldás! Nem a gyermekkori szűréseken hibáztak, hanem a felnőttkori vizsgálatokon! Most próbálom szoktatni magam újra a kétszemes látáshoz, és nagyon remélem, hogy nincs még semmi veszve.
Azt mondanom se kell, hogy visszamentem az optikába reklamálni, hogy egy évvel ezelőtt (és amúgy rendszeresen) gyenge dioptriát javasoltak, de elhajtottak, mert "sajnos a hölgy tompalátó".

Egy vicces történettel folytatom beszámolómat a nyaralásról. Mivel kánikulában indultunk, gondoltuk, nem viszünk élő csalit a horgászathoz, nehogy átváltozva elárasszanak minket a legyek. Kitaláltuk, hogy átmegyünk Zalakarosra, ahol beszerezzük a pecakaland alapkellékeit: sört és csontit. Azt ugye mondanom se kell, hogy mivel még nem jártunk Karoson, csak a helyszínen szembesültünk vele, hogy a híres fürdőhely inkább hasonlít egy nagy faluhoz, mint városhoz, így a szállodákon és a körülöttük lévő büféken, butikokon, szuveníreseken kívül nagyjából nincs semmi. Na jó, persze, azért ott is találtunk egy boltot, ahol aranyárban adták a komlószörpöt, és a helyiektől megtudtuk, hogy csalit Galambokon fogunk kapni a templom mellett a Józsinál. Józsi egyébként egy szuper kis boltot vezet a falu közepén, ami kicsit olyan, mint a régi szatócsboltok. Belépve szemem, szám tátva maradt, mert tényleg mindent lehetett kapni.
- Jó napot kívánok! Élő csalit keresek.
- Sajnos nincs, Józsi ma nem hozott. - válaszolt egy kedves alkalmazott.
- De kár! De látom, van papucs, azt veszek, mert nem hoztunk magunkkal. Itt kell fizetni?
- Nem, a másik pénztárnál. Te Irénke, nem tudod, hol van még nyitva horgászbolt? (Irénke ült a másik kasszánál)
- Hát ahhoz át kell menni Komáromba.
- Komáromba? - kérdeztem elhűlve.
- Ja nem, Zalakomárba, csak mi hívjuk így.
- Zalakomár...- vettem gondolkodóra a figurát, mert rémlett, hogy idefelé átjöttünk rajta.
- Igen, Zalakomár. Nem tetszik jól beszélni magyarul, csak egy kicsit? - érdeklődött Irénke.
- Éééén? - pukkadt ki belőlem a nevetés. 
- Jaj már, Irénke! Magyar, csak nem idevalósi. - szólt közbe a kedves alkalmazott.
- Hát azt látom, mert nagyon fehér - mért végig Irénke, majd hosszasan elkezdte magyarázni, merre induljunk. Elmondta, hogy Komárban hol találjuk a takarmányboltost, aki amúgy horgászcuccokat is árul, majd egy papírzacskóra lerajzolta, hogy itt a lámpa előtt kell lekanyarodni, de lehet, hogy utána, majd kérdezzünk meg ott valakit. Ők a férjével amúgy erre mentek (ekkor rajzolt egy nagy cirkafirkát), mert eltévedtek, de amúgy szerinte erre is lehet. A lényeg, hogy keressük a Zsótért, őt úgyis mindenki ismeri. Aztán kiderült, hogy nem is ez a takarmányboltos neve, és én tréfásan megjegyeztem, hogy ezt a pasast aztán bármilyen nyelven kereshettem volna, ha nem is így hívják, de ekkor persze már folyt a könnyem a röhögéstől. 
Irénke távozásomkor megjegyezte, hogy én milyen jókedvű vagyok, meg vicces, és reméli, hogy találkozunk még az életben.

Pontosabban a Kis-Balatonnál, merthogy ott voltunk nyaralni egy gyönyörű vendégházban a semmi közepén (http://www.hidveg.hu). Reggelente Karcsi a kócsag köszöntött minket a halaktól hemzsegő magántó partján, aminek fél vízfelületén gyönyörű tavirózsák nyíltak. Ugyan rengeteg volt a szúnyog és a béka, de a természet csodái kárpótolták azt a néhány kellemetlen csípést. Volt itt horgászat, bivalyrezervátum, kirándulás a Kányavári-szigeten, bográcsban lecsó főzés, fogzás miatt nem alvás, tündérkedés, medencézés, és hazaérve azon gondolkodtam, vajon mikor fogjuk kipihenni magunkat. :-)  
Mivel csináltunk egy csomó képet - nem telefonnal, hanem fényképezőgéppel, mert a nyaraláshoz az is hozzátartozik, hogy az ember ráér elővenni a fotóaparátot, ráér beállítani és exponálni -, most inkább képes beszámolót tartok.

Ezt a szót a szívás szinonimájaként is említhetném. Fokozása ultra-, illetve überszívás/fogzás. Kicsi lányunk már vagy három hónapja küzd vele. Az alsó két fogacska már elég rég kijött, a mellette lévő kettő és a felső metszők pedig a küszöbön állnak, de még váratnak magukra. Angyalomnak úgy meg van dagadva az ínye, mintha a tic-tac beépült volna a nyálkahártyája alá. Az elmúlt éjszaka folyamán például hétszer ébredt fel, így kora reggel úgy gondoltam, ideje elkezdeni a mai napot, hátha az ébrenlét pihentetőbb. Kicsit úgy érzem magam, mint aki átmulatott egy teljes VEN-t, épp csak nem fogyott el annyi pénzem. Amúgy most már értem, miért nem emlékszünk az első három évünkre. Ennyi sírást és küzdelmet felesleges lenne mélyen bevésni. Még jó, hogy van a csatos hordozónk! Eddig még nem volt az a nyűglődés, amit ne gyógyított volna egy kis testközelség.
Köszönöm Nórinak, a helyettesítő védőnőnek, hogy összehozott a hordozós anyukákkal, és a hordozós anyukáknak, hogy segítettek a kezdeti nehézségeinken. Manduca! Áldassék a neved!    

Most, hogy bikából tombol a nyár, a Kokót pedig továbbra is építik mellettünk, gyakran hagyjuk el panelhajlékunkat. Legutóbb Révfülöpön töltöttünk el közel egy hetet, kvázi mini nyaralásként. Kutyáztunk, gyomláltunk, füvet vágtunk, strandoltunk, ám mialatt mi élveztük a szabadságot, itthon maradt balkonnövényeim megkezdték sivatagi kiképzésüket. Indulás előtt próbáltam őket árnyékosabb helyre tenni és jól belocsolni, de ahogy mi sem tudunk 4 nappal előre enni és inni, csóró kis petúniáim is megszenvedték a napi gondoskodás hiányát, és a mangómagom is meggondolta magát. Szépen elindult a csírázása, mégsem hajtott ki, viszont a muskátli, a büdöske és a begóniák meglepően jól bírták, és szerencsére az egzotikus növényeim (kávé, avokádó és banán) is átvészelték a nehéz napokat. Nem volt mit tenni, kidobtam a száradt kórókat, és a helyüket színes szélforgókkal pótoltam. Azok tuti nem fognak tönkremenni, így nem árasztják a negatív energiát. Szóval a terasz újra egészséges virágpompában tündököl, a galamboknak se híre, se hamva, és a pozitív kisugárzást megerősítettem egy imazászlóval. Már csak a felső szomszédot kéne leszoktatni a kukkolásról, és ez a 3 négyzetméter maga lenne a paradicsom.

Nekem a vallás kicsit olyan, mint a bugyi. Feltételezem, hogy mindenkinek van (akinek nincs, annak is van valamilyen formában), de nem firtatom, kinek milyen. Nem ítélkezem, ez legyen az ember magánügye, ennek ellenére meglepett, hogy egyik ismerősömet a közelmúltban Budapesten felavatott székház ünnepségén láttam pózolni. Tudjátok, ez az a vallás, ami nemzetbiztonsági kockázatot jelent, sok híres embert, színészt, politikust is megigézett, hiszi a földönkívüliek létezését, és Tom Cruise az egyik legismertebb követője. Gondoltam, utánajárok, mi olyan nagyszerű és ellenállhatatlan ebben a világnézetben, de annyira nem nyűgözött le, amit a neten olvastam róla. Persze írnak érdekes dolgokat, meg nagy általános sablonszövegeket szeretetről és boldogságról, ami jól hangzik, de bármit lehet pozitív és negatív irányba csűrni-csavarni, és mint tudjuk, a pokol felé vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Szóval akinek ez tetszik, csak hajrá. Úgy vagyok vele, mint a magukat liberálisnak tartó emberek a melegekkel: "Tőlem! De engem ne vegyen rá semmire!". 
Én maradok az eredeti vallásomnál, ami mi is lenne? 12 éves koromban felvettem a katolikus keresztséget, mert én is szerettem volna cserkész lenni. Jártam misékre, imádkoztam a többiekkel, de nem éreztem sosem azt a bizonyos jelenlétet. Szóval mondhatom, hogy katolikus vagyok, most mégis beszereztem egy buddhista imazászlót a teraszra. Hogy miért? Mert tetszik, szép színes, abszolút pozitív az üzenete és meggyőződésem, hogy az om mani padme hum még senkit nem bántott. A buddhizmus amúgy is az egyik legelfogadóbb vallás. Nem kell semmit feladnod a régi életedből, nem kell átkeresztelkedned, elég, ha a meglévő életedben megtalálod a buddhista eszméket, és mindent megteszel azért, hogy jó ember légy.
Szóval most buddhista katolikus lettem? Vagy katolikus buddhista? És mi is van a feltámadással meg a reinkarnációval?