Adott egy közel kilenc hónapos gyerek és egy elvárás, hogy féléves korától kezdődjön meg a hozzátáplálás, mellyel egyenes arányban csökkenjen a bevitt anyatej mennyisége, mert nehogy má' még kétévesen is szopjon. A gyereket ez ösztönszerűen nem érdekli, és mivel nem érzi, hogy eljött az almapempő ideje, az anyatejen kívüli kaját minden formában elutasítja. Anyuka közben tele van kétellyel, mert a környezet nyomatja, hogy ennek a gyereknek bizony már kiflicsücsköt kéne majszolnia, miközben tudja, hogy azzal tesz a legjobbat kisdedével, ha az igényeinek megfelelő ellátásban részesíti. Mert mi történik akkor, ha nem kap egy görbezsemlét minden vásárlásnál? Sztrájkba lépnek a pékek? 
Anyuka azért nem adja fel, és következetesen minden ebédnél megpróbálkozik valami etetésfélével. Gyerek az etetőszékben, rajta egy előkemellény, amiben úgy néz ki, mint d’Artagnan, kiskanál a kezében, kistányér a kisasztalkán, és ez így megy két hétig eredménytelenül. Aztán láss csodát, egy napsütéses délelőttön a gyerek kinyitja a száját, amikor meglátja a kanálon közeledő almapempőt. Anyuka nem hisz a szemének, ezért újra megpróbálja, és a szájacska újra kinyílik. Jesszusom, ez a gyerek eszik!
Készüljetek pékek, hamarosan nagyfogyasztók leszünk!