Egy héttel ezelőtt elindítottam egy online rendrakó kurzust a face-en. Történt ugyanis, hogy a babás-mamás csoportban keresett valaki egy könyvet, amit egy japán nő írt a rendrakásról, és az illető mama úgy gondolta, ennek segítségével fel tudja számolni a lakásában uralkodó zűrzavart. Mivel nagy rendmániás vagyok, felajánlottam (eleinte csak viccből), hogy ne költsenek pénzt drága könyvekre, én ingyen is adok tanácsot. Legnagyobb meglepetésemre annyira fellelkesültek, hogy egymást érték a "lécci, lécci, engem is" posztok, melynek hatására elindítottam egy online kurzust, amihez már 18-an csatlakoztak. A lényeg, hogy két hét alatt szisztematikusan végigjárjuk a lakás helyiségeit, kezdve az előszobától a kamrán át a konyháig, mindegyiknél felvázolom, én hogyan csinálom, mit hova teszek, mit hogyan tisztítok és tartok rendszerben, majd mindenki elmondja, hogy neki mi okoz problémát, végül megpróbáljuk közösen megtalálni a megoldást. Például valaki felvetette, hogy imád origamizni a lánya, és minden tele van a papírfigurákkal, amik porosodnak a szekrényen, erre én azt javasoltam, hogy rögzítsenek fel valahova egy faágat, és akasszák arra a műremekeket, mert lógva kevésbé vannak útban. 
A legjobb az egészben, hogy egymást lelkesítjük, inspiráljuk, közösen ötletelünk, és a posztolgatások mellett többen valóban elkezdték a lomtalanítást és a rendszerezést. Mindezt könyv nélkül, teljesen ingyen.
Én például fél év után lemostam és elraktam a nem használt kenyérpirítót. 

Már egy hét is eltelt azóta, hogy utoljára blogot írtam. Egyrészt azért, mert ez nem megy parancsra, csak akkor tudok írni, ha van ihlet, másrészt nagyon sok minden történt, ami elvonta a figyelmemet.
Elsősorban az a szemét vírus kötötte le az energiámat, amit napok óta gyűrök, mert hála annak a magasságos fóliasátornak, sikerült elkapnom egy nyári kis lázas hasmenéses kórságot. Mivel nagyjából ötödik napja alig eszem, úgy legyengültem, mint egy katica. Már lassan Pannit sem bírom el. 
Mindeközben természetesen örömteli dolgok is történtek. Ez a kisded itt mellettem elkezdte mondani, hogy babababa, mamama, bübübübü, és közben olyan képeket vág, hogy el kell tőle olvadni, továbbá a héten két kedves hölgyismerősöm is kerek születésnapját ünnepelte. Mindketten bombajó formában vannak, szépek, fiatalosak és kiegyensúlyozottak, olyanok, akiknek a titkát receptre kéne felírni a folyton nyavalygó puhosoknak. Nem hiába mondják, hogy olyan az életed, amilyen a hozzáállásod.
Mivel azért továbbra is kemény vagyok, egy kis nyavalya nem állíthat meg. A héten tovább egyengettem avonos karrieremet. Elindítottam egy FB-os oldalt, posztoltam, ajánlást küldtem, még a fizetős hirdetést is kipróbáltam, és egyelőre abban a fázisban vagyok, hogy növelem az oldalam kedvelőinek számát. Közben persze naponta közzéteszek valamit, információkat küldök, beszámolok az aktualitásokról, és úgy látom, lesz eredménye. Minél többen tudják, hogy mivel foglalkozom, annál nagyobb az esélye a sikernek. Ilyet még úgysem próbáltam, és mivel nincs veszítenivalóm, meg milliók a bankszámlámon, nyitott vagyok mindenre. A pozitív gondolatok bevonzzák a jót.
Apropó! Nyertünk egy nagyobb összeget a kaparóson, és ami a legviccesebb, hogy ugyanazon a napon, amikor a tesóm is nyert egy nagyobb összeget a kaparóson. Mi is van azokkal a véletlenekkel?

Tegnap délután, miután kellőképp felforrósodtunk a panelban, strandolni indultunk Almádiba. A víz kiváló volt, Panni is élvezte az új látnivalókat, a fejfájásom az első alámerülésnél elmúlt, minden tökéletesnek tűnt. Elégedettségemben azt ecsetelgettem, hogy mennyire másképp fejeződik be így a nap, és mennyire fel tudja tölteni az embert egy kis balcsis kiruccanás. Ekkor még nem tudtam, milyen páratlan váratlanságokat tartogat a hazafelé vezető út.
Kezdődött azzal, hogy a jobbra-balra-összevissza parkoló kocsik között velem szemben haladt egy idősebb hölgy. Bár a KRESZ alapján nekem lett volna elsőbbségem, hátratolattam, hogy a néni elférjen. Ilyenkor felénk az a szokás, hogy fejbiccentéssel vagy intéssel megköszönjük a másiknak az előzékenységet, de a néni ehelyett felemelte a kezét és a középső ujjával bemutatott. Ha! Mi van? Hülye vagy, nyanya?
Nem kis hitetlenkedéssel folytatva utunkat jött a következő meglepetés. Egy autó próbált kitolatni a főútra a parkolóból, és mivel nagy volt a forgalom, gondoltam, megállok, kiengedem, hogy ne kelljen éjfélig ott állnia. Ez ugye nagyjából 3 másodperc. Épp csak megálltam, amikor a mögöttem lévő sofőr dudált egyet, és az öreg nénihez hasonlóan felmutatta a középső ujját. Ennek hatására utasaim és a mutogatós liba, valamint rendkívül szimpatikus csávója között kialakult egy kilométereken keresztül tartó non-verbális kommunikáció, melynek során mindenki a másik anyjáról bizonygatta, hogy az ősi mesterséget űzi (és nem vadász).  
Szeretettel telt repeső szívvel hamarosan elértük a kapaszkodósávot, ahol lovaim úgy döntöttek, hogy lelassítanak, lehetőséget adva a továbbra is mutogató luvnyának, hogy nagy gázzal leelőzhessen minket. Csaj tolta neki, hogy megmutassa, övé a jobb verda, miközben hevesen szidta az anyám, és ekkor előbukkant egy sötét terepjáró, aki nem tudom, hogy az irántunk tanúsított empátiának vagy valami egyéb oknak köszönhetően, elkerülte emberünket, majd mikor mellé ért, egy hatalmasat bemutatott neki.
Lehet, hogy tegnap volt a nemzetközi fuck nap, melyen hagyományosan így köszönnek egymásnak az emberek?

Életünk során sok emberrel hoz minket össze a sors. Vannak, akik csak rövid ideig kísérnek minket, mások akár halálunkig - szinte részünkké válva - társainkká szegődnek. A pajtások, játszótársak, cimborák, haverok, barátok, jó és rossz ismerősök mind a tanítóink. Azért találkozunk velük életünk bizonyos szakaszaiban, hogy tanuljunk. Nem feltétlenül tőlük, de rajtuk keresztül. Tanuljunk türelmet, megértést, empátiát, szeretetet és szerelmet, örömöt, bánatot, szenvedélyeket és szenvedést. 

"Milyen nehéz elszakadni emberektől! Azt hisszük, szabadok vagyunk, s mikor szabadulni akarunk, megtudjuk, hogy mozdulni sem tudunk. Valaki felelőtlenül mosolyog egyszer, s rögtön beleguzsalyodik egy ember barátságába. Ő nem tudja, mi ez a barátság. Barátokat másként képzeld el; könnyű és derűs sétálást értett a barátságon, felelőtlen rokonszenvet, mely nem kötelez semmire. Az ember együtt jár, kicseréli gondolatait... S most először gondolt arra, hogy súlyos és bonthatatlan kapocs is lehet emberek között, melyet csak sérülések árán lehet elszakítani." (Márai) 

Panni féléves. Fogak száma 2, kilók száma 8,5, átaludt éjszakák száma 2, át nem aludtak száma tart a végtelenhez. Minden szép és jó, ám keveredett egy kis üröm az örömbe, amiről a bankszámlaegyenlegem értesített. Eddig szülési szabadságon voltam, tehát kaptam a teljes fizetésem, most azonban lejárt az idő, és már csak GYED-re vagyok jogosult. A különbség meghökkentő, amit persze eddig is tudtam, hogy így lesz, de nem nagyon foglalkoztam vele, most azonban ott virít az összeg egyértelműen és lehangolón.
Első reakcióm a kétségbeesés volt, de aztán megráztam magam, pánikra semmi ok, megoldjuk. Gőzerővel elkezdtem otthonról végezhető munkákat keresni, de azon kívül, hogy fizess be x Eurót egy "nemtommire", semmi értelmeset nem találtam. Mivel minden körülöttem lévő anyuka értékesít, gondoltam, én is eladok valamit: beléptem az AVON-ba. Ok, tudom, ezren foglalkoznak vele, de a parfüm mindig is népszerű volt, és ki tudja, hátha pont ezzel ütöm meg a főnyereményt. Jelenlegi helyzetemben semminek nem lehet nemet mondani, a tusfürdő meg amúgy is mindig elfogy. Másnál. Én ugyanis "pechemre" annyira bio vagyok, hogy évek óta nem nagyon használok kemikáliát, hiszen van élet a málnaillatú habfürdő és golyós dezodor nélkül is. Szóval nem hiszem, hogy én leszek a cég arca, de szerintem az Ördög Nóri sem mindig Spar virslit eszik. Emiatt is örülök, hogy avonék bővítik a kínálatot, és van náluk pl. bringás kilométeróra meg pizsama, sőt, hamarosan konyhai cuccokat is lehet majd vásárolni.
Éljen a remény szalagja, mert tudjuk, hogy mi hal meg utoljára! :-)

Az idei június 27. (pontosabban az azt megelőző hétvége) több szempontból is rendhagyó volt: az első születésnap anyaként és az első nyári parti a panelban. Nem is tudom, melyik hagyott mélyebb nyomot bennem...
Vasárnap reggel Halász Judit dala ébresztett, mert még mindig imádom, aztán megérkezett a szűk családom és Juciék, hogy közösen költsük el az ebédet. A közel egy órás konyhai tüsténkedésemet leszámítva a negyven fokos konyhában, nagyon jól éreztem magam. Pannit sikerült kellő időben, kellő ideig altatni, az ebéd finom lett, volt itt ajándékozás, éneklés, móka és kacagás. A "mindenmentes" szülinapi tortámnak a kislányunk örült a legjobban. Tágra nyílt szemmel és nyitott szájjal próbált kézzel és lábbal beleszállni Juci öléből a fura kör alakú izé közepébe. Biztos, hogy lesz majd saját tortája az első születésnapján, és azt csinál majd vele, amit csak akar. Kaptam traktoros és bringás pólót, csodaszép törölközőszettet, balkonra való virágot, lampionfüzért a birtokra és egy cserepes orchideát, mert állítólag nem bonyolult nevelni (csak nekem nem sikerül soha).
Miután felforrósítottuk a hangulatot, a napocska pedig a levegőt, megérkeztek a délutáni vendégek, és megkezdődött a panelparti. Egyet bizton mondhatok: senki nem fázott. A gyerekek cukik voltak, a sós mogyoró elfogyott, a sör kiborult, minden terv szerint haladt. Jól elfáradtunk, de így van ez, ha az ember bulit tart.
Fáradtságom ellenére alig tudtam elaludni a kíváncsiságtól, hogy a férjemtől mit kapok a születésem napján. Számítottam valami meglepetésre, de az ő ajándéka végül minden képzeletemet felülmúlta. Egy órás traktorvezetés élesben, akár aratással kombinálva Somogy megye gabonaföldjein csúcsszuperhipermodern járgánnyal, ágyban elfogyasztott szülinapi torta reggeli helyett, meglepi szabadnap és egy masszázs.
De jó, hogy nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül!

Kicsit nem figyeltünk oda, aztán berobbant a nyár! A Balaton már 27 fokos állítólag, úgyhogy holnap mindenképp strandolni fogunk. Persze Pannival majd késő délután megyünk le, amikor már csak 32 fok lesz árnyékban. Már alig várom, hogy lássam, mit szól, ha a lába beleér a vízbe! Esténként szereti a fürdést, szerintem a Balcsit is élvezni fogja.
Szinte hihetetlen, de alig hat hónaposan kijött a két alsó foga. Nagyon cuki, ahogy az ujjával kotorászik a szájában, és néha el-elidőz azon a furcsaságon, ami pár hete még nem volt ott. Harapni még nem tud vele - szerencsére -, de a plüssnyulat olyan hevesen rágja, hogy nem lennék a tapsifüles helyében. A játékokból minden nap csavarni lehet a nyálat, mert mint egy kis sáska, egész nap majszolgat valamit.
A fogacskák mellett a mozgása is hirtelen beindult, ami szerintem annak is köszönhető, hogy a puzzle szőnyeget szétszedhetetlenné varázsoltuk, így a figyelme a játékok megszerzésére terelődött. Hátról hasra már hipp-hopp átpördül, aztán néha úgy is marad, mert nem mindig sikerül visszagurulnia. Egy ideig próbálgatja, emelgeti a fejét, csucsorítja a fenekét, aztán ha továbbra sem megy, dühbe gurul, megfeszíti magát és hevesen hisztizni kezd. Természetesen ilyenkor is imádni való. 
Néhány napja felfedezte a hangját is, és ha jó kedve van, órákig képes benne gyönyörködni. Van itt gülgül, prrrr, hajhaj, bababübübü, nyálfújás, berregés és sikongatás. Néha olyan hangokat ad ki, mint egy agresszív kungfus, máskor pedig a Rendőrakadémia 2. bandafőnökére hasonlít. Egy igazi kis primadonna. :-)

Itt a nyár, süt a nap, az embert szinte mágnesként vonzza a természet, így aztán kár lenne a hétvégéken filmnézéssel múlatni az időt. Ha csak lehet, mi is kimozdulunk valahova, hiszen még olyan sok helyet nem láttunk a környéken.
Tegnap egy Dörgicsét és Vászolyt éltető írásnak köszönhetően a Pécselyi-medencét vettük célba. Terveink között szerepelt a levendulamajor megtekintése és egy jó ebéd elfogyasztása valami csendes kis étteremben.
Amiben nem csalódtunk, az a gyönyörű táj volt. A majorba nem vettük meg a belépőjegyet, mert sajnáltunk fejenként 1000 Ft-ot kifizetni azért, hogy megcsodálhassunk egy virágzó levendulaföldet, pedig ha figyelembe vesszük, hogy a mai naptól az ár 2000 Ft (a teljes virágzás dupla belépőért tekinthető meg), még a hülyének is megérte volna ennyiért bemenni. Hogy ne távozzunk levendulás élmény nélkül, kértünk egy kávét és egy szörpöt a teázóban. A kávé sima kapszulás volt, a mentás levendulaszörpben pedig úszott egy mentalevél, oszt ennyi. Ha törőfával egy kicsit megbizergálták volna, érezhetőbb lett volna a frissesség, de mivel ezt nem tették meg, jobb híján elrágtam a mentát és ráittam a szörpöt. Persze az is lehet, hogy csak az én ízlésemmel van baj, és félrehordanak az ízlelőbimbóim.
Kicsit csalódva továbbmentünk Vászolyba, ahol felkerestük a Zománcos Bisztrócska nevű helyet. Mivel annyira népszerű, hogy előre kell asztalt foglalni, nem tudtuk kipróbálni a helyi ízeket, így aztán  visszamentünk a dörgicsei Pántlika Portára, amit a bisztrócskás úr ajánlott. A hely gyönyörű, van látványkonyha, csobogó a kertben, vintage stílus, vadszőlővel befuttatott kőfal, meg minden, épp csak egy jó pincér hiányzik, ugyanis a strandpapucsban, térdnadrágban tányérokkal mászkáló kötényes urat nem nevezném annak. Ez az öltözet kiváló a strandi lángosozóba, de azt hiszem, a 2500 Ft feletti főétel árak mellé egy pár zárt cipő is dukálna. Sör nincs, ami annyira nem is baj, hiszen egy borászatról van szó, de kézbe vehető étlap/itallap sincs. Az asztaltól felállva egy megállítótáblán lehet elolvasni a krétával írt napi ajánlatot, amit ottlétünkkor épp olvashatatlanra vert az eső, így segítséget kellett kérnünk. Emberünk, akiről kiderült, hogy az első munkanapját tölti, úgy sorolta fel az ételkínálatot, mint amikor a rossz tanuló felel, az én búza- és tojásallergiámra pedig a faszénen sült burgonyát ajánlotta "hát....ööööö....esetleg egy kis csirkével talán". Kár ezért a szép helyért, és kár, hogy a szomszéd tyúkudvara néhány méterre van az asztaloktól. Falusi turizmus ide vagy oda, az ázott tyúkszar elég büdös.
Mivel már nagyon éhesek voltunk, szerencsét próbáltunk a bándi Kakukkban, de teltház lévén, ott sem jártunk sikerrel, így aztán a tőle pár száz méterre lévő Udvarházban kötöttünk ki. Na, az legalább egy jó hely, amiben még nem csalódtunk. Bárkinek szívesen ajánlom. Az adagok nagyok, a "főnökasszony" közvetlen, az ízek háziasak, mintha csak a szomszéd Juli néni hívott volna meg egy jó gulyásra. Minden az, aminek látszik: csárda odaillő dekorációval, berendezéssel és gyúródeszkáról olvasható étlappal. Nincs se művirág, se puccparádé, se műfolklór. Jó hely, ahol a szakértelem találkozik a jó ízléssel és a józan paraszti ésszel, ezek hiányában ugyanis nincs vendéglátás, legfeljebb vendéglátóipari egység üzemeltetés.

A XXI. század sikeres embere több lábon áll (na nem úgy, hogy az egymásra rakott konyhaszékeken egyensúlyoz), vagyis nem teszi magát anyagilag egy forrástól függővé, mert ha az elapad, könnyen beállhat a csőd.
Mivel a fizetésképtelenséget felelős szülőként ildomos lenne elkerülnünk, eltöprengtünk, milyen lábakat tudnánk kiépíteni magunknak, hogy ne csak a munkahelyünk jelentse az egyetlen pénzforrást. Vannak elég egyszerű megoldások, mint például hozzámenni egy vén milliomoshoz vagy nyerni a lottón, de mivel szeretjük a kihívásokat, ezeket egyből elvetettük. Valami vállalkozást kéne elindítani, ami kezdetben elketyeg másodállásban, majd ha később befut, akár a család főtevékenységévé is válhat. Ok, de mit vállalkozzunk olyat, ami nincs minden utcasarkon, nem kellenek milliók a kezdéshez, mégis széles rétegeket tudunk vele megszólítani? Árulni kéne valamit vagy inkább szolgáltatni? Ha az elsőt választjuk, meg kell oldani a készlet utántöltését, a másodiknál viszont nehezebb megtalálni a megfelelő célpiacot. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne a város kettőszázhetvenötödik turkálóját vagy ötvenhatodik kisfröccsös kocsmáját megnyitni, ellenben kitanulhatnánk a kártyajóslást, szerelmi kötést és egyéb boszorkányságokat, vagy a trafikmutyi érdekében összecimbizhetnénk valami politikussal, esetleg elkezdhetnénk észt árulni - a város bizonyos részein elég nagy hiánycikk. Szóba jöhet még a gyermekfelügyelet, korrepetálás, takarítás, kertrendezés, festés, gitártanítás, kutyasétáltatás illetve az eddig említettek bármely kombinációja, ahogy azt például tőlünk két sarokra egy megállítótábla hirdeti: turi és jósda. 

Tegnap meglátogattuk az egyik kolléganőmet, megcsodáltuk a gyönyörű kertjét, és beszélgetés közben szedret és cseresznyét eszegettünk a fáról. Nem mostuk meg a gyümölcsöt, nem tettük tálkába, nem töröltünk kezet és szájat, egyszerűen csak élveztük a friss ízeket. Panni közben a babakocsiban vigyorgott és incselkedett, és legszívesebben neki is adtam volna egy szemet. Ok, tudom, nem mosatlan cseresznyével kell kezdeni a hozzátáplálást, de szeretném, ha hamarosan ő is megismerné a fáról leszedett gyümölcsök friss ízét. Szeretném, ha sikerülne őt túlféltés nélkül felnevelni, ha órákig homokozhatna a strandon anélkül, hogy folyamatosan a vízbefúlásától rettegnék, ha szabadon mászhatna fára és horzsolhatná le a térdét, ha el tudnám engedni biciklizni a barátaival és közben nem rettennék össze minden egyes szirénázó mentőautó hangjától.
Sokan mindent megadnak a gyermeküknek: kismillió játékot, tengerparti vakációt, Happy Meal menüt, miközben a felhőtlen játszás öröme háttérbe szorul. Hányszor hallottam, hogy a szülők nyaralás közben mit művelnek! Ne menj ide, ne menj oda, azt ne edd meg, azt tedd le, azt vedd fel, vigyázz, az szúr, és az örök kedvencem: ne fröcskölj! Akkor minek mennek a vízbe?
Persze vannak olyan szituációk, amikor elengedhetetlen a tiltás és igenis közbe kell avatkozni, de meggyőződésem, hogy gyermekünk akkor válik mentálisan egészséges felnőtté, ha az életkorának megfelelő mértékben el tudjuk engedni a kezét, és hagyjuk megtapasztalni a világ dolgait. 
Pannikám! Remélem, hamarosan együtt leszünk maszatosak a szederfa tetején!