A medence partján feküdtem a napozóágyban, óriás napszemüvegben, fejemen széles karimájú kalappal, mely védett a naptól és a kíváncsi tekintetektől. Többször megfogadtam magamnak, hogy nem megyek nyilvános helyekre nyaralni, mert utálom, ha lépten-nyomon felismernek és megszólítanak, de azt gondoltam, a világ eme eldugott szegletében, ahol sem wifi, sem térerő nincs, a kutya sem fog foglalkozni velem. Erre tessék: a medence túlpartján összegyűlt 5-6 fős csapat elkezdett stírölni, és az egyik 20 év körüli nő, kiválva társai közül, elindult felém.
- Sam! Te vagy az?  - rikkantott felém arrogánsan.
- Srácok, igazatok volt, ő az! - kiáltott társainak a fiatal nő olyan alpári stílusban, hogy a fürdő területén minden hallótávolságban lévő vendég ránk emelte tekintetét.
- Ne haragudjon, hölgyem, de épp pihenek. Kérem, ne zavarjanak! - suttogtam a kishölgy felé halkan, hogy csak mi ketten halljuk.
- Micsoda trampli! - sikított fel a csaj, majd egészen közel hajolva hozzám a fogai között ezt sziszegte: - Eljárt feletted az idő, nyanya, ne légy annyira nagyra magadtól!
- Tiszta narancsbőr a combja és az álla is szőrős! - konstatálta ezer decibellel a kishölgy aktuális állapotomat, remélve, hogy ezzel beviszi a kegyelemdöfést, majd feszes testével visszatipegett röhögő haverjai közé.
Felpattantam a napozóágyról, összekapkodtam a cuccomat, és kirohantam a parkolóban hagyott autómhoz. Beültem a volán mögé, és nagy gázzal kihajtottam a főútra. Ezt nem hiszem el, a francnak jöttem ide! Próbáltam elnyelni a könnyeimet, de a sírás már annyira fojtogatott,  hogy félre kellett állnom az út szélére kizokogni magam. Ezt nem tudom megszokni. Ezt az indokolatlan tiszta gyűlöletet, ami az utóbbi években felém árad. Saját magam paródiája lettem a korábbi rajongóim szemében, a lemezeim az eladási listák végén vannak, a férjem elhagyott egy fiatal husikáért - ahogy ő maga fogalmazott újdonsült barátnőjéről. 58 éves vagyok és elkezdtem gőzerővel öregedni. Az agyam már nem forog úgy, mint "sztár" koromban, évek óta nem tudok kitalálni egy épkézláb dalszöveget. Hiába a botox, csiganyál, drakula terápia és társai, a bőröm visszavonhatatlanul megereszkedett, és az égnek meredező szőrszálak a testem bármely területén képesek megjelenni. A szemem romlásának éppen örülhetnék is, mert így kevésbé látom magam csúnya vén szottynak, de ezek a szemét nagy felbontású kamerák! Felháborító, hogy már a legócskább telefonnak is megapixelei vannak (vagy mik), és időről időre megjelenik rólam egy sokszorosára nagyított lesifotó.
Miért olyan nagy szégyen ebben a társadalomban megöregedni, és vállalni az ezzel járó következményeket? Miért nem tudjuk megtanítani a felnövekvő generációt az elfogadásra? Miért nem tudjuk elfogadni magunkat úgy, ahogy vagyunk? Ezek a kérdések időről időre felmerülnek bennem, és sosincs magyarázat.

Kedves olvasóm, ha most arra számítasz, hogy jön a háttérből egy kamion, letaszítja főhősünket a szakadékba, majd levonjuk azt a következtetést, hogy narancsbőr ide-oda, úgyis mind meghalunk, nos, rossz úton jársz. Ez most nem az a novella lesz.

Írjuk meg együtt a végét. Te hogyan fejeznéd be? 


 

Adam a buszmegállóban ült a padon, és a betonjárda repedései között vonuló hangyákat nézte. Nem akart felszállni a hamarosan megérkező buszra, nem akart hazamenni a feleségéhez és a folyton követelőző kamasz gyerekeihez, és nem akart összefutni a hátsó ajtónál a szomszéd Johannal, akivel a felesége évek óta csalta. Utálta az életet, és önmagát okolta minden rosszért, ami valaha történt vele. Szeretett volna olyan bátor lenni, hogy önkezével vessen véget földi valójának, de még ebben is kudarcot vallott. A buszmegálló padján ülve érezte, ahogy a fülledt nyári melegben verejtékcseppek gurulnak végig a gerince mentén. Elkapta a hányinger. Megpróbált erősen koncentrálni a szorgos kis rovarokra a járda repedései között, hátha elmúlik az émelygés. Hirtelen feltámadt a szél és egy kupac szemetet fújt a buszmegálló padjához. Egy hamburgeres papírba ragadt barnás színű, nedves törlőkendő és a szelek táncán hozzájuk csapódó szórólap triója egyszerre csapódott Adam lábához. A férfi undorral az arcán megpróbálta a nadrágja jobb száráról letörölni a szendvics papírjáról ráragadt hagymás-mustáros szószt, de a folt a dörzsölés hatására egyre csak nagyobb lett. Ismét a világ legnagyobb lúzerének érezte magát. Benyúlt inge felső zsebébe, hogy elővegye gyűrött cigis-dobozát. Otthon évek óta azt hazudta, hogy leszokott a dohányzásról. (Meg a töményről és a nyugtatókról.) De most nyugodtan cigizhetett, nem volt itt senki, aki előtt titkolóznia kellett volna. Az egyre élénkebb szélben megpróbálta meggyújtani az öngyújtót, de hiába óvta két tenyerével a kis lángot, az folyton elaludt. Felállt a padról és hátrébb lépett a buszmegálló takarásába, hátha ott sikerrel jár. Nem lehet annyira béna, hogy még egy rohadt cigit sem tud meggyújtani! Leguggolt, hátha így sikerülni fog. Szerencsétlenségére nem vette észre a közvetlenül a buszmegálló mögötti parkolóból egyenesen felé tolató terepjárót. A sofőr pedig, aki épp a kórházban vajúdó feleségét próbálta meggyőzni arról, hogy várjon, míg odaér gyereke születéséhez, nem vette észre, hogy átdöccenve három járdaszegélyen, éppen a buszmegálló mögött álló Adam felé tart.  A környéken lévők csak egy hatalmas csattanást hallottak, majd néhány perc múlva a mentőautók szirénázását. Adam vállai, bordái és koponyája darabokra tört, ahogy a terepjáró nekinyomta a buszmegálló falának.

Néhány hónappal később Adam egy jachton ült az Adrián, pezsgőt szürcsölgetve, és szerelmesen nézte a fedélzeten álló gyönyörű nőt, aki nem a felesége volt. Hirtelen nem is tudta, hogy ébren van-e vagy álmodik, de a nő csókja és saját férfiasságának érzése valódinak tűnt. Talán emlékezetkiesése lehetett a fejsérülés miatt, mert pontosan nem tudta felidézni a közelmúlt minden eseményét, de azt érezte, hogy ő most a világ legboldogabb embere. Emlékezett rá, hogy a baleset után hogyan épült fel, hogy a kórházból feladott lottószelvénnyel elvitte a főnyereményt, majd hazatérve elhagyta zsarnok családját, és a tengernél kezdett új életet. Adam úgy érezte, révbe ért, és élete legszebb napjait élte. A valóság azonban ennél sokkal zordabb képet festett. Adamre már vártak a túlvilágon.

A baleset óta eltelt időszakban ugyanis egyszer sem tért magához a kómából. Boldog perceit csupán egy kósza álom okozhatta, amit még a műszerek sem mutattak ki. Tizennyolc hónapja feküdt ugyanazon az ágyon, ugyanabban a kórházban. Az orvosok szerint az agya már jó ideje feladta a harcot, szíve is csak a gépeknek köszönhetően dobogott. Eleinte még mutatkoztak agyműködésre utaló jelek, de több mint egy éve ezek is megszűntek. Szülei nem tudták tovább fizetni a kórházi ápolást, felesége pedig nem akarta adósságba verni magát lúzer férje miatt. A család végül úgy döntött, hogy kapcsolják le a lélegeztetőgépet.

Temetése szűk körű volt, felesége és gyerekei nem kísérték el utolsó útjára.

Adam földi léte szánalmas volt ugyan, úton a halál felé azonban egyszer az életében megélte a boldogságot. Még ha csak álmában is.

A férfi a festővászon előtt állt, és a palettán a legtökéletesebb színt próbálta kikeverni. A színt, amely leginkább hasonlít a nő bőrének világosabb árnyalataihoz. A nő egy gyűrött, kopott, lyukas pléden feküdt a padlón a nagy franciaablak előtt mozdulatlanul, kitekert pózban. Büszkeséggel töltötte el, hogy a festő őt választotta modelljéül. Büszke volt testének tökéletességére, és örömmel odaadta magát a híres festőnek.

Egy kávézó teraszán találkoztak először, nagyjából nyolc hónappal ezelőtt. A nő a sarokban lévő asztalnál ült, óriási napszemüvegben, mely a fél arcát kitakarta, és két kézzel kapaszkodott a kávésbögréjébe. A festő odalépett hozzá, és rámosolygott. A nő hirtelen nem tudta kezelni ezt a gesztust, zavarában felugrott, és kirohant a kávézóból. Mivel nagy sietségében a táskáját a széken felejtette, a festő később gyorsan rátalált, és udvarolni kezdett neki. A nő eleinte zaklatásnak érezte a férfi közvetlenségét, hiszen egész életében rosszul bántak vele az „erősebbik nem” tagjai. Édesapja korai halála után úgy érezte, védtelenül maradt a világban, mely elesettségét többen megérezték, és kihasználták. A molesztáló szomszéd, az arrogáns plébános, a cinikus nagybácsi, a csúfolódó osztálytársak és később a családos szeretők éveken át tartó kitartó és módszeres munkálkodásának köszönhetően a nő önértékelése olyan mélyre süllyedt, hogy gyakran kétségbe vonta saját élete létjogosultságát is. Hiába beszélt volna bárkinek az átélt bántalmazásokról, olyan korban született, mely süket és vak társadalmat nevelt. Olyan világot, ahol az elismert iskolaigazgató, aki fennen hirdeti a gyerekjogok fontosságát, és teleszórja a közösségi médiát az elfogadó nevelésről szóló idézetekkel, korábban éveken keresztül, széles vigyorral az arcán szégyenítette meg diákjait. Aki a kiskamasz fiúkat gyakran hímringyónak nevezte, a bátortalan lányokat rosszízű, menstruációs poénokkal hozta zavarba, és a tornaórán kevésbé ügyes tanulókat az egész osztály előtt lealázta. A nő sokáig tartotta magában ezeket a történeteket, de ahogy a festő egyre közelebb került hozzá érzelmileg, lassan, apránként csepegtetve, ki tudta adni magából a keserűséget. Egész életében, eddigi 38 éve alatt ez a férfi volt az első és azóta is az egyetlen, aki megismerte a nő valódi világát, felfedezte igazi szépségét, és akinek már a puszta jelenléte is gyógyírként hatott sebeire.

A nő most egy gyűrött, kopott, lyukas pléden fekszik a padlón a nagy franciaablak előtt mozdulatlanul, kitekert pózban. Büszkeséggel tölti el, hogy a festő őt választotta modelljéül. Büszke testének tökéletességére, és örömmel adja oda magát a híres festőnek. Életének korábban megkérdőjelezett létjogosultsága most nyert valódi értelmet.

Schultz. Hányinger kerülget, ha kimondom ezt a nevet. Johann Schultz, az apám volt a világ egyik legszörnyebb embere. Rendszeresen eljárt más nőkhöz azért, hogy jól elverje őket, amiért cserébe fizetett nekik. Az összes "kalandját" egy naplóban vezette, mintha valami elcseszett trófeagyűjtemény lett volna. Anyám egy lomtalanítás során  megtalálta a naplót a garázsban, és ennél a pontnál fordult feje tetejére az életünk. Szerencsétlen anyámnak rá kellett jönnie, hogy alig tud valamit arról az emberről, akivel hosszú évek óta megosztja az életét. Hazahívta apámat, hogy szembesítse a történtekkel, majd szó szót követett, apám rátámadt anyámra, aki önvédelemből leszúrta a Johann Schultz nevű szörnyeteget. Ezután az egész életünk megváltozott. Anyámat éveken keresztül bírósági tárgyalásokon faggatták, később szinte már úgy bántak vele, mint szándékos elkövetővel, mintha az egész gyilkosságot előre megtervezte volna. Kiderült ugyanis, hogy apám jelentős vagyont és egy többmilliós életbiztosítást hagyott hátra, ezért a biztosítótársaság fogadott ügyvédje mindent elkövetett, hogy az összeg ne kerüljön hozzánk.  A körülöttünk élő emberek pedig, hát, nagyon furcsa volt. Az ügy kirobbanása után mindenki apám ellen beszélt, hiszen ez volt a téma a boltban, az újságárusnál, a buszmegállóban, de még az idősek otthonában is. Ezt onnan tudom, hogy néha meglátogattam a szomszéd nénit, aki oda került. A bántalmazó Johann Schultz-ot eleinte mindenki elítélte, aztán ahogy teltek a hónapok, a rokonok, szomszédok és egyéb ismerősök fejében megszelídült a kép az erőszaktevőről. Az emberek emlékében már nem a gonosz férfi élt, hanem a jóképű menedzser, aki mindent megtett a családjáért, és büszke volt a gyermekeire. Szép lassan szinte mindenki elfordult anyámtól, mert kellemetlenné vált a társasága. Senki nem akart azzal szembesülni, hogy az általa szeretett focis haver, sakkpartner, üzlettárs, unokatestvér és szomszéd maga volt az ördög, mert senki nem akarta beismerni magának, hogy Johann éveken keresztül szinte mindenkit megvezetett. Inkább elkenték az egészet, lekerekítették a történet éleit, és úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Mivel anyám még mindig emlékeztette a körülötte lévőket a hatalmas átverésre, őt is ignorálták. Szegény sokszor már a puszta jelenlétével is feszültséget keltett a környezetében, a barátnői elkoptak mellőle, a munkatársai nem hívták meg a hétvégi bulikra, a rokonok rendszeresen beteget jelentettek, ha meg akarta látogatni őket. A nagynénje egy telefonhívás alkalmával ezt mondta neki: "Igazán túltehetnéd magad már ezen az egészen! Szörnyű a társaságodban lenni, teljesen lehúzod az embert a folytonos búskomorságoddal. Engedd már el ezt a sztorit és rázd meg magad! Ha valaki  mindig rosszkedvű, elpártolnak mellőle az emberek, ezt ne felejtsd el!". Végül anyám annyira egyedül maradt, hogy nem bírta tovább és felakasztotta magát. Én azóta sem hevertem ki, hogy itt hagyott minket. Magamat okolom, hogy nem voltam annyira szerethető lánya, hogy az életet válassza miattam. A bátyám is seggfej volt vele, sosem tudta megbocsátani, hogy elvette tőle az apját, akiért annyira rajongott. Ez az idióta a mai napig tagadja, hogy a fater milyen szörnyűségeket csinált. És én most itt vagyok teljesen kiszolgáltatva az elmebeteg testvéremnek, aki elintézte, hogy életem végéig a gondnoksága alatt legyek. Az hagyján, hogy az örökségemet elvette, de az életemtől is megfosztott. Teljesen magam alatt vagyok, nem tudom, hogyan tovább. Egyetlen utolsó reményem maradt, azt még muszáj megpróbálnom, de "all in" lesz, az biztos. Kettőnk közül valaki nem éri meg a karácsonyt.

Mia Berger vagyok, 28 éves. Mia Schultz néven láttam meg a napvilágot, de az apámtól örökölt névre már emlékezni sem akarok. Ő volt a világ egyik legszörnyebb embere. De erről most nem akarok többet mondani. A szüleim korai halála után az akkor 22 éves bátyám gyámsága alá helyeztek. Alig vártam, hogy nagykorú legyek, felmarkoljam a brutális apám után maradt hatalmas örökség rám eső részét, amivel addig a bátyám rendelkezett, és elhúzzak a világ másik felére, de nem így történt. Alighogy nagykorúvá váltam és végre függetlenedhettem volna, szerető testvérem  lefizetett egy pszichiátert, hogy súlyos skizofréniát diagnosztizáljon nálam. A szakértői vélemény szerint olyan komoly kényszerképzeteim és vízióim vannak, melyek képtelenné tesznek önálló döntések meghozatalára. A legközelebbi családtagom - a szent - azonban, önmaga érdekeit nem nézve, elvállalta a gondnokságomat életem végéig, mert ez a fiktív betegségem természetesen gyógyíthatatlan. A felülvizsgálatok előre le vannak zsírozva, így míg a korrupció létezik, nem leszek önálló. Számomra hihetetlen, hogy a XXI. században milyen könnyen veszik el egy egyedülálló fiatal nő életét, és nem azért mondom ezt, mert feminista vagyok. Az egész eljárás arról szólt, hogy jól öltözött férfiemberek összekacsintottak, a pénzzel teli borítékok gazdát cseréltek, majd összepacsiztak, és már le is úszott a csatornába az életem. A bátyámhoz vagyok kötve halálomig, de nem biztos, hogy ép ésszel kibírom addig.
Valamit sürgősen ki kell találnom, mert a jelenlegi életem olyan, mint egy rémálom. Vagy magamat fogom megölni vagy a bátyámat.

A férfi üvöltözve jött ki a sarki kis vegyeskereskedésből. Leült a buszmegálló padjára, idegesen elővette a cigijét, rágyújtott és lassan kifújta a füstöt. Próbálta magát megnyugtatni, de most sem sikerült. Érezte a halántékán lüktető eret, a görcsbe rándult nyakizmait és a fejében extra sebességgel zakatoló gyorsvonatot. Élete 46 évével egy percig sem volt elégedett. Akkor sem, amikor néhány pillanattal ezelőtt belépett a sarki vegyeskereskedés ajtaján, hogy két sört vegyen magának estére. Egy ideje már csak alkohol segítségével tudott elaludni. Az eladó, egy negyvenes évei közepén járó nő, nemrég költözött a környékre. Az ország túlsó feléből menekült idáig bántalmazó férje elől egy új élet reményében. A férfi ezt nem tudta, de nem is érdekelte volna. Annyira lefoglalta saját életének nyomorúságos pokla, hogy képtelen volt egy idegen emberrel szemben empátiát érezni. Ez volt az ő lelki fogyatékossága. Belépett az ajtón, odavágtatott a hűtőhöz, majd ordítani kezdett, hogy a kedvenc söre miért nincs megfelelő hőmérsékletűre lehűtve. Az eladó hölgy próbálta menteni a helyzetet és csitítgatni a feldühödött vásárlót, de minden szava csupán olaj volt a tűzre. A férfi egyre csak belehergelte magát a saját dühébe, ami lelkének mély bugyraiból szakadt fel. Ez már nem a sörről szólt. Élvezte, hogy végre ő szégyeníthet meg valakit, hogy végre ő törölheti bele a lábát egy másik emberbe, hogy végre neki van hatalma a másik felett.  Az eladó eközben mélyeket lélegzett és a saját mantrája néma ismételgetésével próbált erőhöz jutni. "Nem vagyok gyerek. Felnőtt vagyok. Képes vagyok megvédeni magam." Néhányszori ismétlés után érezte, ahogy pulzusa lassulni kezd, és enyhül a szorítás a gyomrában. Maga sem értette, honnan, de hatalmas nevetés szakadt fel belőle, mely hirtelen elnémította a korábban az arcába üvöltő vásárlót. "Hány éves vagy, kisfiam? Így a gyerekek hisztiznek, ha eltörik a nyalókájuk." - kérdezte az eladó, majd hátat fordítva a meglepett férfinak tovább folytatta a zöldségek kipakolását. A férfi ezen még jobban bepöccent, nagyobb hangerőre kapcsolt és a boltban tartózkodó többi vásárlót is próbálta a saját vélt igaza bizonyításaként az eladó nő ellen fordítani. "Hallották ezt? Mit képzel ez a nő magáról? Felhívom a főnökét és azonnal kirúgatom! Ez a nő nem való ide, nem ért semmihez, az sem tudja, mi fán terem a kereskedelem! És nézzék meg, mennyire ostoba az arca és milyen nagy a segge! Hogy lehet egy ilyen nőt a pult mögé állítani? Milyen hely lett ez, hogy már a nagyseggűeket is felveszik?" Mindenki döbbenten nézte a habzó szájú férfit, aki úgy, ahogy beviharzott, cunamiként távozott a boltból. Az eladó nő most abbahagyta a nevetést és hangosan zokogni kezdett. Egy idős néni, aki eddig a macskaeledelek közötti válogatással leplezte zavarát a bolti incidens közben, odalépett hozzá és gyengéden megsimogatta a karját. "Bátor volt, kedvesem, legyen büszke magára!" 
A férfi már a harmadik cigit szívta. Néhány percig idegesen járkált fel-alá a buszmegállóban, majd kamaszos langaléta léptekkel nagy mérgesen elindult hazafelé. "Felnőtt vagyok, nem gyerek." - mondogatta magában és letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Hazaérve megint csak az üres lakás fogadta. Belépett az ajtón, cipőjét hozzávágta a falhoz, majd kinyitotta a hűtőt és bontott egy sört.

Hűtője felső két polcán ott álltak katonás sorban a megfelelő hőmérsékletűre hűtött sörök a kedvenc márkájából. 

Leonie vagyok, Leonie Schultz, Johann Schultz felesége. Ma reggel elkezdtem lomtalanítani a garázst, és egy üres festékesdobozban a polc tetején megtaláltam a férjem naplóját, amiből kiderült, hogy nőknek fizetett azért, hogy megverje őket. Rendszeresen. És én az egészből semmit sem sejtettem. Teljesen kiborultam. A gyerekeket elvittem a nővéremhez, kértem, hogy egyelőre ne kérdezzenek semmit. Nem tudják a részleteket, csak azt, hogy valami nagyon rossz dolog történt. Aztán felhívtam a férjemet (most már undorodom ettől a szótól), hogy azonnal jöjjön haza. Ahogy belépett az ajtón, hozzávágtam a naplót, elkezdtem üvölteni vele, és megfenyegettem, hogy elveszem a gyerekeit, a vagyonát, mindenét. Ő elkapta a kezem, durván megszorította és azt sziszegte a fogai között, hogy senki nem üvöltözhet vele. Majd hátat fordított és elment. Hívtam a rendőrséget, de azt mondták, órákig is eltarthat, mire a járőrök kiérnek. Nem tudom, mi tévő legyek, úgy érzem, egyedül maradtam. Meg kell védeni magam, az otthonomat és a gyerekeimet.   
De hogyan jutottunk ide? Hogyan tudta éveken keresztül rejtegetni előlem a mocskos kis titkait? Ki ez az alak, akivel oly régóta megosztom az életem?
Emlékszem az első találkozásunkra, arra, hogy mennyire elbűvölő volt és kedves. Egyből beleszerettem. A második randinkon megkérte a kezemet, két hónap múlva pedig már az oltár előtt álltunk. Két gyermekünk született, szinte egymás után. Miután beköltöztünk külvárosi házunkba, engem teljesen elfoglalt a fészekrakás, később pedig a háztartás, a gyerekek és a kert. Imádok kertészkedni. Amikor senki nem látja, leveszem a cipőmet és mezítláb kapálom a zöldségágyásokat.
A férjem mindig jó apa és férj volt, foglalkozott velünk, ahogy a munkája engedte. Ahogy nőttek a gyerekek, egyre később ért haza és gyakran hétvégén is üzleti utakra kellett mennie. Mindig azt mondta, hogy nagyobb gyerekhez több pénz kell, neki pedig kutyakötelessége megteremteni az anyagi bázist, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Nem gyanakodtam, hiszen azt gondoltam, minden erőfeszítést értünk tesz. Vacsoraidőre általában soha nem ért haza, reggel pedig korán indult dolgozni. Éjszakánként viszont mindig összebújtunk, ezért sem gyanakodtam semmire. Hiszen hány férfi dolgozik napi 16 órát azért, hogy a családjának mindene meglegyen?  
A naplóját olvasva először nem akartam hinni a szememnek. 57 lány, dátummal névvel, szinte látleletszerű sérüléslistával és fényképpel. Az az ember, akivel együtt akartam megöregedni, egy brutális állat. 
Most itt állok a nappali közepén, és próbálok nagyon-nagyon erős lenni. Tudom, hogy nincs időm menekülni, nincs hová, nincs miért. Bárhogy is alakul, ma szembe fogok nézni ezzel az emberrel. Nincsenek kész terveim, csak az ösztöneim hajtanak. A konyhába rohanok és összeszedem az összes kést, húsbárdot, dugóhúzót, jégvágót és elrejtem a nappali különböző pontjain: cserepes növények földjébe, párnák közé, szőnyegek alá. Az idegeim pattanásig feszülnek, és miközben a következő lépésen agyalok, hirtelen meghallom, ahogy Johann autója felkanyarodik a ház elé. A tarkómon átfut a hideg borzongás. Nincs több időm. Ajtócsapódás, kavicsok roppanása a közeledő léptek súlya alatt, kulcszörgés. Johann kicsapja a bejárati ajtót, meglát, és vérben forgó szemekkel elindul felém. Tudom, hogy ez lesz életünk utolsó közös fejezete. Egy pillanatra, mint egy ágba kapaszkodó fuldokló, átfut az agyamon, hogy talán van más megoldás is, de egy hatalmas ökölcsapás az arcomon rögtön visszahúz a valóságba. Az ütés ereje a mögöttem lévő kanapéra dönt. A szám felreped, megérzem vérem fémes ízét. Erősen szédülök, de még tudatomnál vagyok. Johann rögtön rám veti magát, de még van erőm kinyújtani a jobb kezem, hogy elérjem a korábban a kanapé párnája alá rejtett konyhakést. Kirántom és teljes erővel a nyakamat fojtogatni kezdő Johannba vágom. Gyomortájékon találom el. A meglepetéstől szólni sem tud. Felordít, és a földre rogyva kérdőn rám emeli tekintetét. Ekkor - magam sem hiszem el, honnan jön az erőm - arcon rúgom, amitől elfekszik. Nézem a véráztatta szőnyegen heverő tehetetlen testet, és mintha soha nem szerettem volna, mintha nem ő lenne gyermekeim apja, életem értelme, tiszta erőből belerúgok egy utolsót. Nem mozdul többé.
Néma zokogásomból a rendőrautó kék fénye zökkent ki. Tudom, hogy itt a vége, és nem csak az ő életének, hanem az enyémnek is. Mától semmi nem lesz olyan, mint azelőtt volt.

A nevem Johann. 45 éves vagyok, nős, 2 kamasz gyerek apja. 8 éves korom óta hazudok. Emlékszem az első esetre. Apám több évig tartó józanság után egyik este váratlanul beállva jött haza, és nekiesett anyámnak. Azt üvöltötte, hogy már megint nincs rend a lakásban és ehetetlen a vacsora. Először tenyérrel kevert le anyámnak egy hatalmas pofont, majd ököllel folytatta. Anyám próbálta védeni magát, de törékeny termetével esélye sem volt. 8 napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett, kórházba került, a rendőrök pedig elvitték apámat. Én a nagymamához kerültem, míg anyám lábadozott. Amikor a nyomozók az esetről faggattak, azt mondtam, hogy nagyon megijedtem és soha többé nem akarom látni az apámat. Ez volt az első hazugságom. Igazából büszke voltam apám erejére, rettenthetetlenségére és arra, hogy puszta kézzel ekkora sebeket tudott ejteni anyám fején. Ekkor még magamnak sem mertem bevallani, de lenyűgözött a vér látványa és a csonttörés reccsenő hangja. Anyám felépülése után titokban elköltöztünk egy másik városba, és én új iskolába kerültem. Új iskola, új emberek, új esély. Eljött az én időm.
Az elmúlt 37 év alatt tökélyre fejlesztettem a képmutatást. Eleinte napi 4-5 órát töltöttem a tükör előtt gyakorolva, hogy magamra erőltessem a legelbűvölőbb mosolyt és beszédmodort, majd egyre jobban belejöttem. A "kedvesség" az évek alatt rutinná vált és beépült a sejtjeimbe. Élveztem, hogy egyre több ember vesz körül, akik a barátaimnak tartják magukat azzal az illúzióval, hogy nyitott könyv vagyok számukra. Az önbizalmam hatalmasra nőtt, jól fizető állásom lett és megismerkedtem egy gyönyörű nővel, akit 2 hónap múlva elvettem feleségül. Birtoklásra vágytam és hatalomra, amit mind meg is kaptam. De nem volt elég. Érezni akartam az erőmet. Az állatok módszeres kínzása már jó ideje nem okozott kielégülést, ezért szintet léptem. Oda, ahonnan már nem volt visszaút. Az első lány nevére nem emlékszem, talán nem is kérdeztem meg tőle. Fizettem azért, hogy megverhessem, ugyanúgy, ahogy a másodikért, a harmadikért és a negyvenötödikért. Egy naplóba vezettem fel az eseteimet, mert emlékezni akartam minden egyes ökölcsapásra.
A feleségem ma reggel elkezdte lomtalanítani a garázst és megtalálta a naplómat.  Üvöltözött velem és azzal fenyegetett, hogy elválik tőlem, elviszi a gyerekeket és kisemmiz. Eljöttem otthonról, hogy összeszedjem a gondolataimat. Most a kocsiban ülök egy parkolóban és elképzelem, milyen lesz hallani annak a nőnek a csonttörését, aki nemrég a legtöbbet jelentette számomra a világon. 
Senki nem üvöltözhet velem. Apám fia vagyok büszkén, és most már nem félek felvállalni.

Helen a padon ül a forgalmas park közepén, és egy nagy adag kávét szürcsölget. Tökéletes sminkje, divatos frizurája és kifogástalan öltözéke sok járókelőben ellenszenvet ébreszt. Utálja ezt a ködös, sötét, hideg időt, de ragaszkodik a szokásos padon ülős kávészertartásához. Mindig, minden körülmények között ragaszkodik a megszokásaihoz, mert csak saját rituáléi tudnak enyhíteni állandó szorongásán. A tudat, hogy néhány perc múlva elfogy a forró ital, és neki el kell indulnia a munkahelyére, kétségbeeséssel tölti el. Egy évvel ezelőtt került a népszerű divatmagazin főszerkesztői pozíciójába, és egy éve nem találja a helyét ebben a csillogó világban. Talán még soha nem érezte magát ennyire magányosnak, és talán még soha nem volt ennyire elgyötört, mint most. Kávézgatás közben gondolatban elkezdi megfogalmazni a következő lapszám főszerkesztői levelét: 
„Hosszú, sötét éjszakák törik meg az elnehezülő hétköznapokat. Nehéz szívvel és egyre gyakoribb fejgörccsel várom a tavaszt, és ismét reménykedem a tisztító megújulásban. Fakó arcbőröm szinte sír a napsütés után, és minden porcikám 10 fok feletti hőmérsékletre vágyik. Február környékén általában megtelik a szívem reménnyel, de idén valahogy késésben vagyok. Hova tűnt a lelkesedésem? Azt hiszem, közeledik a nihil állapota. Lehet, hogy még verset is fogok írni erről, bár biztos az is rosszul sikerül. Sebaj, majd beteszem a képzeletbeli vitrinbe az elszalasztott pillanatok, félrement szándékok és tönkrement ábrándok mellé…”
Nem, nem, nem! Ez így nem lesz jó! – tereli el gyorsan sötét gondolatait. Hirtelen feláll a padról, a szemetesbe dobja kávéspoharát és kotorászni kezd a táskájában. Dupla adagot vesz be az orvos által felírt kedélyjavítóból, és elindul a szerkesztőség felé. Helen néhány perc múlva elkezdi érezni a gyógyszer hatását, és mire az irodájába ér, munkatársai újra a folyton mosolygó főszerkesztőt látják tökéletes sminkkel, divatos frizurával és kifogástalan öltözékkel.
Többen irigykedve figyelik, és még többen szeretnének vele életet cserélni.

Ősz halánték, borostás arc, karikás szemek. A férfi egyedül ül a pultnál, a szinte teljesen üres bárban. Azelőtt soha nem kezdett volna el délután kettőkor töményezni. Azelőtt minden percét a munkájának szentelte, minden erőforrásával, tudásával azt a céget etette, amelyik most hátat fordított neki.
Újabb italt kér.
Azon kellene gondolkodnia, hogy mihez kezdjen magával, de nincs ereje. Nincs semmihez ereje. Legszívesebben lehúzná magát a vécén, bár azt két nappal ezelőtt már megtették vele. „Munkaviszonyát egyoldalúan megszűnteti…két hónap felmentési idő.” Ismét szívébe hasítanak a kemény szavak. Ha tudta volna, hogy ez lesz a vége, elmegy a kislánya ovis ballagására, és bevállalja a fia szülinapi partiján a lufibohóc szerepet. Ha csak egyszer visszamehetne az időben, biztos, hogy minden vacsorára haza érne, mesét olvasna, házi feladatot ellenőrizne.
Egy könnycsepp gördül le fáradt arcán.
A következő láthatásnál el kellene mondania a gyerekeinek, hogy mennyire fontosak számára, és mennyire sajnálja, hogy évekig elhanyagolta őket, de nem tudja, hogyan kezdjen neki. A fia épp szerelmes, a lánya pedig minden éjjel háromig bújja a telefonját, biztos, hogy nem lesznek vevők a siránkozására.
Légy kemény, szedd össze Magad, csak a gyengék sírnak! Hányszor mondta ezeket a szavakat a gyerekeinek és hányszor hallotta ugyanezeket a saját apjától.
Dolgozz fiam, mert a kemény munka meghozza gyümölcsét! Egy frászt!
Csapos! Még egy duplát kérek!