A nap, amely megváltoztatta világunkat. A fikció, amely hirtelen valóssággá vált. Koronavírus. Több ezer halott, több ezer fertőzött, több millió veszélyben lévő ember és ennél is több millió, aki nem hajlandó róla tudomást venni. Félelem, pánik, elkeseredettség, aggodalom … remény. Még nem fogalmazódott meg bennem minden gondolat, még vannak olyan boldog reggeli percek, amikor csak egy rossz álomnak képzelem az egészet.
Azt, hogy mi vár ránk néhány nap múlva, nem tudjuk, de már most nagyon sokat veszítettünk, elsősorban az emberi kapcsolatokban. 
2020. március 13. péntek volt az a nap, amikor eldöntöttük, hogy bármi történjék is, Pannit kivesszük az óvodából, majd hétfőre már minden óvodát bezártak. Ezzel elkezdődött egy új élet, ami nem a játszótereken, vonatozással és rokonlátogatással fog zajlani, de ha csak ennyit kell tennünk ahhoz, hogy ez a rémálom véget érjen, vállaljuk a lemondást. 

És te?

Az év utolsó napján disznót kell enni, hogy kikaparja a szerencsét. Hát csak kaparja, ha épp nincs más dolga, de tőlem akárhogyan is eltelhetne a szilveszter. Ez az év egyetlen ünnepe, amit soha nem tudtam jól megélni. Ha társaságban voltam, magányra vágytam, ha egyedül voltam, a szívemet mardosta a magány. Ha álmos voltam, éber akartam lenni, ha éber voltam, azért éreztem rosszul magam. Egyszer volt egy sörreklám a tévében, amiben az egyik snittben két "bajorgatyás" férfi ugrált magányosan a hóban egy kunyhó előtt. Talán ez lenne a nekem való szilveszteri buli. Mindenesetre az idén újra megpróbálom, de most más lesz a taktikám. Ha éhes leszek, enni fogok, és nem várom meg a nagy pillanatot a különleges falatokkal. Ha jó zene szól, táncolni fogok, ha pezsgőt ihatnékom támad, felbontok egyet délután négykor, és az sem érdekel, ha elfogy (mondjuk szerintem nem fog), és semmivel nem várom meg azt a bizonyos pillanatot. Az eddigi évek tapasztalatai alapján a jó szilveszteri buli lényege, hogy akkor és azt kell csinálni amit és amikor szeretnél.
Ha az óév meg disznót akar enni, jó mulatást neki hozzá!

Kis gyerek, kis gond....és sok betegség. Mit mondhatnék, egészséggel elég csehül állunk.
Panni asztmás. Hogy kinövi-e, az majd akkor derül ki, ha kinőtte. Október óta kéthetente fixen beteg, fullad, szörcsög a tüdeje. Múlt héten kapott egy újabb gyógyszert, szteroidos belélegzőt, amitől viszont szájpenészt kaphat. Szóval az amúgy is kapkodós reggeli rutin tovább bővült egy szájöblögetéssel és alapos arcmosással, mert állítólag ha ez a szteroidos hatóanyag nem a bőrön keresztül szívódik fel, nem okoz gombásodást. Reggel negyed hétkor ha nem a gyereksírás, akkor az orrszívó porszívó ébreszti a szomszédokat, feltéve hogy tudtak aludni a köhögésünktől. Mert nyilván mi is mindig elkapunk valamit, most épp a légcsőhurut a menő. Az ember csak köhög, amitől pihenni nem tud, ráadásul a futás is felejtős egy időre, így a napi feszkót is elég nehéz levezetni.
Éljen az advent! Meg a Puffin, mert rajtunk már csak az segíthet!     

1986. februárjában meghalt egy ember. A feleségén kívül senki nem tudta, hogy haldoklik, ezért halálhíre minden rokont és ismerőst meghökkentett. Temetésén rengetegen voltak, mert őt mindenki szerette, vagy ha nem is szerette, tisztelte. Egy anya fia volt, egy asszony férje volt, az apám volt....
A fenti sorokat több hónappal ezelőtt kezdtem el írni és a folytatást mindig halogattam. Nem akartam felkavaró lenni, sem hatásvadász, de úgy éreztem, ki kell írnom magamból. Mert nincs nap, hogy ne jutna eszembe az én ismeretlen apám, mert nincs nap, hogy ne kérdezzem meg, miért.
Aztán november 1-jén a temetői gyertyák fényénél úgy döntöttem, ennél többet nem írok erről. 
A kislányunk most is itt cserreg körülöttünk, épp kispárnát főz, hogy ugrálóvár legyen belőle. Most az életen van a hangsúly. Majd sírunk, ha itt az idő, és mivel szerencsére nem tudjuk, mikor jön el újra Joe Black, megpróbáljuk a köztes időt örömmel eltölteni. Aztán megtanulunk elengedni.

Beállsz a sorba, kikéred, leülsz, majszolsz. Egyszer csak - mintha egy filmet néznél - kimerevedik a kép. Látod a sorban álló kamaszlányokat, ahogy a fészbúkot görgetik attól félve, hogy lemaradnak egy like-adásról, látod az alig pár hónapos kisbabás családot, akik négy ember adagját rendelik meg, látod az idős házaspárt, akik csak fagyizni jöttek és látod a hétvégi apukát a fiával, aki egy méregdrága Happy Meal-lel kompenzál. Már mindenkiről véleményed van, mindenkiről megvan a saját véleményed, miközben te is ugyanazt teszed. Persze te csak szükségből ugrottál be, mert itt legalább van gluténmentes szendvics, itt legalább nem kell órákig várnod az ebédedre, itt legalább mindig ugyanazt a minőséget kapod. Te persze nem eszel itt minden nap, de miközben előre tudtad, hogy a napi elfoglaltságaid miatt kimarad majd az ebéd, mégsem csomagoltál magadnak tartalmas harapnivalót. Te persze a pult végéhez ülsz, külön, egyedül, mintha ki akarnál ebből az egészből maradni, mintha csak megfigyelő lennél, de egyértelműen te is a részese vagy. Benne vagy nyakig. Nem tudsz elmenekülni előle, és te sem tudsz nemet mondani. Mert te is FOGYASZTÓ lettél. Igen, te is nyomkodod a telefont, görgetsz és lájkolsz, és saját magadat is kritizálva a folyton telefonozó társadalmunkról készült karikatúrákat osztasz meg. Igen, te is imádsz mások életébe belekukkantgatni és virtuális vitákba bonyolódni súlyos társadalmi kérdésekről. Igen, te is el-elcsábulsz a gyorsétkekre, imádod a géllakkos körmeidet és el nem tudod képzelni, hogyan tudtál távfűtés nélkül élni. Igen, te is jól élsz, lapostévéd van, nyaralni jársz, boldog FOGYASZTÓ vagy. Látszólag.
Hogy belül mi rejlik, azt csak te tudhatod. Az maradjon a te titkod. 

Ma megint felemelted a hangodat, pedig százszor megfogadtad, hogy nem teszed. Kicsi még, nem tehet róla, csak az ösztönei hajtják - mondja az egyik éned, miközben a másik folyamatosan rázza a vészcsengőt, hogy vigyázz, már az elején fojtsd el csírájában, mert aztán a fejedre nő. Anyáid öröksége, az ösztöneid és a hozzáolvasott ismeretek állandó harcban állnak a fejedben. Tudod,hogy következetesnek kell(ene) lenned, tudod, hogy sem fáradtság, sem éhség, sem kánikula nem lehet gátló tényező, de te is gyarló vagy. Nem tudod kizárni a munkahelyi gyötrést, a testi fájdalmakat, a frusztrációt, nem tudsz úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, mert ez jön belőled. Bárhogy is alakul, azt valahogy érzed, hogy a képmutatás a legrosszabb út (meg amúgy sem megy nagyon neked), ezért gyakran azzal nyugtatod magad, hogy legalább hiteles voltál.
A kislányod születése a legjobb dolog, ami valaha történt és történni fog veled és egyben a legkomolyabb küzdelem. Adni akarsz neki, tele akarod tenni a zsákját, hogy mire eljön az idő, el tudd engedni a kezét. Szeretnéd, hogy őszinte legyen veled, bármi is történjen, és úgy érzed, ehhez a legjobb út, ha te is őszinte vagy. Állítólag nem szabadna büntetned, állítólag jutalmazással kellene elérned, hogy azt csinálja, amit te szeretnél, de tudod, hogy ebben az anya-lánya kapcsolatban ez nem fog összejönni. Mert mégis hogy a francba kell pozitívan lereagálni, ha ki akar futni az utcára? És mégis mit szed az, aki a dackorszakot egy hangos szó nélkül végig tudja asszisztálni? Anyaságod tele van harcokkal, kételyekkel és konfliktusokkal, és néha tudatosan hátra kell lépned, hogy átgondold és újraértékeld. Mert megoldani csak értelemmel lehet.

Bocs, Anya, de ma sem alszom. Tudod, milyen rossz volt egész nap nélküled? Reggel hatkor már felkeltettél, pedig én még szívesen aludtam volna. Azt mondtad, egyem meg a reggelit, de közben fel-le rohangáltál a lakásban, mondván, Neked készülődnöd kell. Mindig valami bácsikat emlegetsz ilyenkor, akik nagyon mérgesek lesznek, ha elkésel a munkából, de Anya, szerinted ez engem érdekel? 2 éves és 4 hónapos vagyok, könyörgöm, engem csak Te érdekelsz, meg az, hogy tudjak Veled játszani sokat és mindig a közeledben lehessek. Persze, tudom, mondtad már a pénz dolgot, tudom, hogy el kell menned a bácsikkal dolgozni, hogy tudjál nekem venni gyümepürét a fizetésedből, de tudod, mit, Anya? Inkább nem kérek gyümepürét. Mondd meg a bácsiknak, hogy nem tudsz menni velük dolgozni, mert velem akarsz lenni. Akarsz egyáltalán velem lenni? Csak mert mindig elviszel a bölcsibe. Amúgy Éva néni nagyon kedves, meg a Tündi nénit is bírom és Zsuzsi néni is jófej, de miért kell egész nap velük lennem? Nem lehetne, hogy picit játszom a többi gyerekkel, aztán haza megyek? Na jó, esetleg még az ebédet megeszem, de déután már otthon szeretnék nem aludni. Tudod, hogy sokszor alig várom, hogy gyere értem és hazafelé felülhessek a nyakadba, aztán együtt menjünk a homokozóba? Én nagyon szeretek vödröt építeni ám, meg kavicsozni! Főleg, ha Te is ott vagy velem, meg Apa. Apát is nagyon szeretem, de ő is hol van egész nap? Én ezt nem értem. Azt mondtátok, hogy én vagyok a tündéretek, meg a drága kisnyuszitok, hogy így szerettek, meg úgy szerettek, aztán most meg mindig lepasszoltok. Arról nem is beszélve, hogy már tejcit sem kapok, meg a videót sem nézhetem, mert állítólag gyagyás leszek tőle.
Szóval bocs, de ma sem fogok este nyolckor elaludni, ne is próbáljatok rábeszélni, az álommanónak, meg mondjátok meg, hogy ne osonkodjon körülöttem, mert nem érek rá vele foglalkozni. Most van időm anyukámmal és apukámmal lenni!

Hát megjártuk ezt is...
A múlt hétvégén, kihasználva az első igazi jó időt, és megünnepelve, hogy Panni 6 napja nem szopizik, elmentünk a vásárba. Szólt a zene, ittunk sört, találkoztunk ismerősökkel, majd hazafelé menet még beugrottunk egy játszóterezésre. Aztán jött a feketeleves. Panni furcsán kezdte venni a levegőt, és mivel nem hagyott nyugodni a gondolat, bevittük az ügyeletre. Ott közölték, hogy irány a gyerekosztály, sajnos bent kell maradnunk, mert komoly légzési nehézségei vannak. Na bumm. Mondtam már, hogy ittunk sört? Nem volt egyszerű a becuccolás: apa háromszor ült taxiba, mire minden holmink beérkezett. A kórházi szobában a másik két anyuka persze már altatta a 10 hónapos és az egy év körüli gyereket, ezért a folyosón korzóztunk, míg megérkezett a fogkefénk és a papucsunk.
A kezelést nem részletezem, 4 óránkénti inhalálás 4 napig. A kaja rossz, ok, ezt eddig is tudtuk. Na de a kosz! A gyerekosztályon olyan mocsok volt, ott, ahol mindenki a szájába vesz mindent. A fűtéscsövön vastagon állt a por, ami a huzat hatására pitypangfelhőként terítette be az ágyat. A mosdókagyló és a zuhanyzó környéke penészes, a zuhanytálcából nem folyt le a víz, amit persze csak akkor vettem észre, amikor megpróbáltam Pannit megfürdetni. Szegény gyerek ott állt az itthonról vitt törölközőn, a gusztustalan hajas víz pedig csak emelkedett körülötte. Hát nem is fürödtünk többször. Az egyik női wc eldugult, amit a takarítók egy "rossz" felirattal megoldottak, így már csak 1 db wc jutott az osztályon tartózkodó közel 30 nőre. Mivel a szükség nagy úr, egyszer átmentem a férfiba, amit mikor lehúztam, lemosta a fél lábszáram, mert annyira el volt vízkövesedve. A játszószobában ragadt az összes játék, nem volt egy normális hely (pl. néhány asztal székkel), ahol egy kétévest meg lehetett volna etetni, a kórházi személyzetről pedig ne is beszéljünk. A szobánk a nővérpult mellett volt, ezért non-stop hallgathattuk a sztorikat. Nekik mindegy volt, hogy éjszaka van-e vagy nappal, harsogva dumáltak, hiszen nekik ez a munkahelyük, meg amúgy is, senkit nem érdekel, hogy a gyerekek éppen aludnának. A csendes pihenőt persze betartották, mert déltől háromig nem lehetett játszószobázni, de a hangerő ez idő alatt sem csökkent. Az ajtókat csak sarkig kivágva tudták kinyitni, és egyszer az egyik bunkó némber kétszer is visszajött, hogy megnézze, biztosan alszik-e a szomszéd ágyon a kisgyerek, amit jó hangosan meg is kérdezett. Csak úgy. Mert megteheti. Az utolsó délelőttön kiadták, hogy Pannitól középsugaras vizeletmintát kell begyűjteni, majd miután már két órája próbálkoztunk mindennel, bejött egy doktor pics@, és leosztott minket, hogy nem vagyunk elég pozitívak, a vizeletet a szülőnek a dolga begyűjteni, és másnak is menni szokott. Fél 8-tól fél 12-ig kínlódtunk, Panni már izzadva tekergőzve üvöltötte, hogy "nem akarok pisilni", és sikerült is neki visszatartani, végül feladtuk. A "kedves" ápolónő kétszer bejött, közölte a 27 hónapos gyerekkel, hogy "hát pisijjé", aztán ennyi volt a segítsége. Egyetlen egy nővér mondta azt, hogy ezért kár a gyerekkel összeveszni, mert ebben a korban még nem adják könnyen, ami az övék, és egyedül ő próbált segíteni meleg vizes lábfürdővel és szép szavakkal.
Nem akarok általánosítani, mert nyilván nem ismertem meg minden dolgozót, de az biztos, hogy látszik, milyen nagy kupi van a veszprémi kórházban, és nem hiszem, hogy a fizetésemelés lenne a megoldás.
Aki az eü pályára ment anno, tudta, hogy mi vár rá, hiszen évtizedek óta rendezetlenek a bérek, sok a túlóra, és igen, ott az a sok hülye beteg is, de könyörgöm, erről sem a gyerek nem tehet, sem az anyja. 
Azt a sztoriból kifelejtettem, hogy vasárnap reggelre gégegyulladásom lett, és úgy voltunk a kórházban négy napig, hogy nem tudtam megszólalni. Hát mit mondjak, sokszor úgy bántak velem, mint egy fogyatékossal, a szobatársam meg is jegyezte, hogy hangosabban beszélnek velem, és egyszer sem jött oda hozzám senki, hogy elmondja, mi van Pannival és mi várható. Nekem kellett koslatni utánuk, hogy közöljenek már valamit, és miután tapssal, mutogatással vagy zörgéssel jeleztem, hogy szólni szeretnék, közölték, hogy "mi, nem hallom".
Anyátok, anyátok és anyátok anyja!
Nincsenek szavak, hogy mennyire felháborít ez a viselkedés és ezek a körülmények.
Végül zárszóként: értem én, hogy sok a túlóra, hogy nincs idő pihenni, hogy rengeteg a beteg, hogy kevés a fizetés, de mindezek mellett hogyan van idő Facebookozni, és hogyan van az, hogy minden második nővérnek makulátlan műkörme van. 
Na erről kéne írnia az ország celebdoktorának!

Életem legnagyobb koncertélménye volt a múlt heti Metallica. 22 ezer ember, négy lovas kirobbanó energiával, az ismert számok és némi zúzda az új lemezről, óriási show és 3 óra heavy metal. Jeah! 
Amikor tavaly tavasszal felröppent a hír, hogy Hetfield-ék kis hazánkba látogatnak, épp személyes anyagi csődöm felé közeledtem a GYED-nek köszönhetően, és gondolni sem mertem a 30ezres jegyekre, de a férjem kijelentette, hogy megyünk. Még a megismerkedésünk környékén megígérte nekem, hogy elvisz Metallicára, ezért gyorsan megvette a jegyeket. Ugyan még gőzünk nem volt arról, hogy Pannival mi lesz egy éjszaka nélkülünk, tudtuk, hogy ezt a koncertet nem lehet kihagyni. Telt az idő, közeledett 2018. tavasza, és bennem egyre nagyobb lett a frász, mert kislányunk továbbra is éjszakánként 8-10-szer ébredt, és az anyatejről sem akart leállni, sőt, a betegsége óta egyre csak többet szopizott. Tesómékkal már januárban megbeszéltük, hogy bevállalják a felvigyázást, és ha nagyon nagy a baj éjjel, legfeljebb elmennek vele kocsikázni, de azért nekem voltak kétségeim. Mivel a jegyek megvásárlásával egy időben lefoglaltunk egy kétágyas szobát az Aréna Hotelban, elhatároztuk, hogy akárhogyan is alakul - kivéve persze a betegséget - elengedjük egy pillanatra Panni kezét, és kipróbáljuk, hogyan boldogul nélkülünk.
Kell-e mondanom, hogy hogyan alakult? Panni egy tündér, a világ legokosabb kislánya, aki egyből megértette, hogy most nincs anya, tehát nincs tejci. Kicsit nyüsszögött, de semmi komoly. Nagynéniék persze agyon kényeztették. Pizza volt ebédre, virsli vacsorára, a ház minden játéka előkerült, a környék összes játszóterét kipróbálták, és a két szolga non-stop leste a kistündér kívánságait. Mi eközben metróztunk, sétálgattunk a Váci utcán, Starbucks kávét ittunk, majd mivel ihatatlan volt, kiöntöttük, elfogyasztottunk egy méregdrága vacsorát a hotelban, felöltöttük a Metallica pólóinkat, ráztuk a fejünket, és lehet, hogy pár irigyet is szereztünk.
Múlt hét csütörtök óta még jobban szeretem a Metallicát, még büszkébb vagyok a kislányunkra, még jobban szeretek a férjem felesége lenni, és Panni születése óta először érzek valami bizsergő szabadságérzést. Nem kell már azon aggódnom, hogy mi van, ha elküldenek egy ottalvós továbbképzésre, és nem furdal a lelkiismeret, amiért voltunk olyan önzők, hogy elmentünk a koncertre. Így utólag visszagondolva, a történet csak jól alakulhatott,hiszen mindent előre megszerveztünk, volt A, B, C terv minden esetre és a család is önzetlenül segített. Meg amúgy is! Ha az ember egyszer a Hufnágel Pistihez ment feleségül, csak jóra számíthat! :-) 

A múltkori, Dr.Novák Hunornak címzett levelemben már említettem, milyen nehéz és kiszolgáltatott helyzetben van a szülő, ha beteg a gyereke. A mostani történet ismét ezt támasztja alá.
Panni egy hónapja non-stop beteg. Felső légúti vírussal kezdődött, aztán jött egy kiütéses nátha, majd húgyúti fertőzésre utaló tünetek következtek. Ez utóbbival kétszer voltunk a gyerekorvosnál, ahova persze mintát is vittünk. Hadd ne mondjam, mennyire egyszerű elvenni a pisijét egy olyan gyereknek, aki épp ragaszkodik mindenhez, ami az övé, de ez egy másik történet. Szóval, a gyerekorvos mindkét alkalommal megállapította, hogy nincs itt nagy gond, érzékeny a bőre, ami épp gyulladásban is van, és ezért mondja, hogy fáj, ha pisil. Amúgy meg azzal, hogy derékfájásra panaszkodik, nem kell foglalkozni, mert egy ekkora gyerek még nem ismeri a testrészeket. Gyors zuhanyt, mosakodókenőcsöt, popsikrémet és kamillás borogatást javasolt, holott előtte többször megbeszéltük, hogy apuka allergiás a kamillára, és mellesleg hozzátette, hogy jobban tennénk, ha nem járatnánk bölcsibe, mert szemmel láthatóan nagyon nehezen viseli, és meg kellene oldanunk családon belül a napközbeni felügyeletét. Borogassuk kamillával, mossuk le vízzel...kenjük be sárral? Közben felhívtam néhány orvos ismerősömet, hogy mit javasolnak, és mindegyik egyértelműen urológushoz küldött. Felkerestünk hát egy kedves hölgyet a kórházban - szerencsére másnap fogadott minket -, aki megállapította, hogy "háromkeresztes" a vizelet, és nagy valószínűséggel hólyaghurut a probléma forrása, amit ha nem kezelnek, súlyos vesekárosodáshoz vezethet. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy mit éreztünk. Nyilván, nem volt kétség, hogy beadjuk-e az antibiotikumot, és elfogadjuk-e a javasolt kezelést. A kezdetben érzett döbbenetet harag követte, majd kétségbeesés, hogy mi a sz@rt kezdjünk most. Újabb telefonálgatás következett, és egy ajánlás, hogy XY gyerekorvos "jó". Ebbe kapaszkodva elhatároztuk, hogy orvost váltunk, de mivel  nem tartottam volna fair-nek, hogy jelenlegi doktornénink a napi postából értesüljön döntésünkről, felhívtam. Elmondtam az egész sztorit, majd váratlan fordulat történt: megkért, hogy 24 órán belül nevezzük meg azt, akihez átmegyünk tőle, mert ő rosszul érzi magát, amiért kételkedtünk a szavában, és továbbra sem tartja indokoltnak az antibiotikumos kezelést. Hogy "megnyugtasson", felhívta arra is a figyelmemet, hogy azontúl, hogy a gyógyszerek tönkreteszik a beleket, az agyba is behatolnak, és lehet, hogy Panninak majd 25 évesen lesz bélgyulladása, aztán majd nem tudjuk, miért. Arra nem tértünk ki, hogy melyik a rosszabb, egy vesekezelés vagy egy bélgyulladás, de mondhatni, elbocsátó szép üzenet kíséretében "kirakott" a praxisából.
Mert ugyan az orvosválasztás szabad, de nem konfliktusmentes.
Ha minden jól megy, kedden vár minket az új jelöltünk, de azt, hogy jól döntöttünk-e, nem tudhatjuk.