Már nem számolom, hány nap telt el 2020. március 13. péntek óta. Az biztos, hogy több, mint kevés. Még egyben a család, még nem váltunk el, még nem született új gyerek, még nem kaptuk el a vírust, Panni még mindig nem jár óvodába, és még mindig nem tudjuk, hogy mikor ér véget ez a rémálom. Az elmúlt pár hónap nagy tanító volt, és a leckék sora csak folytatódik. Türelem, alkalmazkodás, kompromisszum, megalkuvás, remény - csak hogy a főbb fejezeteket említsem az utóbbi időben kapott életleckékből. Tudtuk már az elején, hogy ez a szörny nem hal meg olyan könnyen, csak visszavonulót fúj, és amint új erőre kap, folytatja a támadást. Nagyobb, erősebb, pusztítóbb támadást, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Vagy mégsem?!
Az igazság talán sose fog kiderülni, nekünk viszont nincs más választásunk: táncolnunk kell a diktált ütemre. 

Koronavírus.

Félelem, harag, düh, agresszió, szeretet, szerelem, remény. És ezek kombinációja, permutációja, ismétléses és ismétlés nélküli variációja.
Ez a nagy helyzet egy rakás kialvatlansággal és frusztrációval fűszerezve.
Kibírjuk, de meddig és mit? Ez már az vagy még csak ezután kezdődik? Vagy már el is múlt?
Miközben a gondolatok gyorsulási versenyt rendeznek az agyamban a nap 24 órájában, az idő csak múlik, és egyre kevésbé sikerül elérni az eredeti célt: nem túlélni, megélni. A 40 pedig fenyegetően közeleg. Azt hiszem, bepánikoltam ettől. Szerencsére napközben nincs sok időm a múló éveimre gondolni, mert ha épp nem a munkahelyemen pörgök, akkor dagadt plüssnyulakat etetek műanyag csirkecombbal, és miután bepakoltam, kipakoltam, elpakoltam, megfőztem, elmostam, megettük, újra bepakoltam és elpakoltam, pihenésképpen családilag megünneplem a képzetbeli Benji kutya születésnapját egy tál frissen készült mosogatólélevessel. 
A percek néha lassan telnek, és néha úgy tűnik, hogy soha sem ér véget az, ami éppen nyomasztóan tart, valahogy mégis megpróbálom meglovagolni az áramlást.
Mondjuk ma épp csak leesni tudtam a deszkáról.

Koronavírus.

Pannikám, anya egy kicsit megkettyent, nem baj, ugye? :-)

Tündérszemed fényében számolom a perceket,
Meddig kell még kibírnunk, 
Mert a fene már megesz.

Csinálnék én valamit, hogy az élet más legyen,
Nem tudtuk, hogy milyen jó volt...
Tűnődöm én ezeken.

Valahogy most pozitívan szemlélődni kellene,
Azt mondják az okosok is.
Fellélegzett pár teve...

Mert hogy otthon pufogod ki, tisztább lett a levegő,
A földanya majd megköszöni...
Nem túl erős indok ő?

Nyugtasson a gondolat, hogy minden okkal történik.
És ha ebbe kapaszkodsz,
Talán ez is elmúlik.

Koronavírus.

Jó reggelt! De jót aludtam, ja nem, a gyermek egész éjjel rugdosott. Sebaj, jöhet a reggeli kávé, valami csinos ruha és egy könnyed smink. Ja nem, karanténban vagyunk, ma sem megyünk sehova. Sebaj, még van pár perc, míg felébred, addig is élvezzük ki a reggel csendes pillanatait. 1,2,3 másodperc...
- ANYAAA!!!
- Jó reggelt, csillagom, hogy aludtál?
- Hol a csillámos zoknim, nem találom, váááááá!!!
- Gyere reggelizni!
- Most nem akarok!
- Akkor öltözzünk át!
- Nincs kedvem.
- Na jól van, visszafekszem inkább aludni.
- ANYAAA!!! Nézd, milyen szépet színeztem.
- Aha, várj, csak megmosom a fogam.
- ANYAAA!!! Azon gondolkodom, hogy a húsvéti nyúl hol jött be? A kéményt használta, mint a mikulás? De nincs is kéményünk.
- Mindjárt megvitatjuk, csak megmosom a fogam.
- ANYAAA!!! Segítesz megetetni a babámat? És csinálunk papírból díszt? És megkóstolod, milyen finom teát főztem?És eszel a fánkból, amit most sütöttem? Várj, viszek a szobába apának.
- Apát ne zavard most, mert dolgozik. Mindjárt megyek, csak megmosom a fogam.
- ANYAAA!!! Éhes vagyok.
- Gyere reggelizni!
- De ANYAAA!!! Már dél van.....

Koronavírus.

Nem gondoltuk, hogy húsvétra már vége lesz, de azt sem, hogy igazán még el sem kezdődik...
A közel egy hónapja tartó megváltozott életünk, mely ki tudja, meddig marad hívatlan vendégünk, igencsak átrendezte a hangsúlyokat. Egy csomó dolog, amit eddig fontosnak tartottunk, átmenetileg ment a levesbe. Például elsők között adtuk fel a szelektív hulladékgyűjtést. Minden szemét megy a vegyesbe, mert így csak egy kukát kell összetapogatni. A másik a vízzel való spórolás. Ha ugyanis egy erősen feldúlt négyévest csak egy hosszú fürdő tud lecsillapítani, akkor hadd jöjjön, ami a csövön kifér. Úgy tűnik, hogy az én szükségletpiramisomban a környezetvédelem a legfelső szint. Zöld gondoskodás helyett viszont próbálok türelmesebb és nyitottabb lenni a mindennapokban. Azt csak a családom tudná megmondani, hogy mennyire sikeresen (de őket inkább ne kérdezzük meg :-) )  Továbbá ami az egyik legfontosabb, hogy erőnek erejével is arra sarkallom magam, hogy ne a túlélés legyen a cél. Mert a sok "majdcsak egyszer elmúlik" gondolat úgy be tud égni a zsigerekbe, hogy észre sem vesszük, milyen gyorsan repül az idő.
Szóval carpe diem! Amit meg kell élni, azt meg kell élni.

Koronavírus.

Drága Kislányunk! 
A mai bejegyzés csak Neked szól. Élőben, egyenesben, hitelesen a napi apróságokról, amit az Ozzy-éhoz hasonlóan működő jövőbeli agyunk szelektál majd, ezért nem fogunk rá emlékezni.
Először is tudd, hogy nagyon büszkék vagyunk Rád. Okos, aranyos, jólelkű kislány vagy ezekben a nehéz napokban is. Már 2 hete is elmúlt, hogy bezárt az óvoda, de te még mindig úgy irányítgatod a szüleidet, mint egy kis óvónéni. Mindig megmondod, ki hova menjen, álljon, üljön és ki mit mondjon a játékokban. Minden reggel nagy gonddal válogatod a ruháidat, mert te aztán tudod, hogy home office ide-oda, csinosnak kell lenni. Természetesen szinte mindig van rajtad valami (szerintem szörnyű nejlon anyagú) pörgős, forgós vagy tüllszoknya és smink, szépen szakszerűen szétkenve. A frizurádat nem mindig hagyod elkészíteni, mert miközben a diszkógömb alatt táncolsz, imádod, ahogy lobog a hajad. Jobb napokon megengeded, hogy a mi zenénket hallgassuk, de sokszor szól a YouTube-ról az ovis dalok válogatás. Bevallom, hogy én már nagyon unom a Hopp, Juliskát, ezért a munkahelyemen és az autóban Metallica és Nirvana bácsi szokott üvölteni egy kis Pearl Jam és Chris Cornell bácsival fűszerezve. A bezártáságot amúgy egészen jól viseled, de amikor el kell jönnöm dolgozni, sokszor neheztelsz rám. Ilyenkor előfordul, hogy valami semmiségen jól összeveszünk, de a békülős verssel gyorsan ki is békülünk.
Mindenkinek szívből ajánlom most ezt a kis verset. Szeressetek, bocsássatok meg és legyetek türelmesek, mert gyűlölködve nehéz összefogni és túlélni. Vagy ahogy a pszichodrámán tanultam: FÓKUSZVÁLTÁS. Kívánhatnék, világbékét is, de az már annyira elcsépelt (meg amúgy sincs 18D-s műszempillám).

Kisujjak keresztezve és:
Béke, béke, barátság,
összeveszni szamárság,
ha még egyszer összeveszünk,
azon nyomban kibékülünk, bumm.
Puszi, puszi, ölelés. 

Koronavírus.

Azért kezdtem el újra blogot írni, hogy legyen hiteles emlékem majd saját magunkról, amit Pannival is megoszthatunk, mert ha vége lesz ennek az egésznek, tuti, hogy az agyunk törli a 2020-ban történteket. Ha szerencsénk van, úgy járunk, mint Ozzy a 80-as évekkel: se kép, se hang.
Szóval 14 napja vagyunk önkéntes karanténban. Leszámítva, hogy eljárok dolgozni és néha kimerészkedünk a kertbe, nem megyünk sehova. Se a boltba, se a pékségbe, se sehova, még a bevásárlást is futár hozza. Az olimpiát és az Apacuka koncertet elhalasztották,  a Facebook-on viszont gombamód terrjednek a "készíts otthon magadnak szájmaszkot" típusú videók. Hát én is megpróbáltam. 
Aki régebb óta olvassa a bejegyzéseimet, annak biztosan felűnt már, hogy soha nem osztottam meg olyan történetet, amiben kiszabok egy gyönyörű muszlin (vagy muszlim?) ruhadarabot, és hipp-hopp, varrok belőle valami könnyű nyári szoknyát. Mert NEM TUDOK VARRNI!!!! Nemhogy egy kicsit, de abszolút nem. Sajnos semmi érzékem nincs hozzá, ma mégis megpróbáltam a maszkvarrást. Sem képet  nem szeretnék közölni róla, sem a részleteit nem írom le, mert jobb, ha a feledés homályába vész.
Annyi biztos, hogy ha csak két mesterség maradna a földön a nők számára, a varrónő és az a bizonyos ősi mesterség, nagy bajban lennék.

Koronavírus.

A fejemben röpködnek a számok: 226 fertőzött, 21 gyógyult, 10 elhunyt, 85 karanténban, 6817 mintavétel, meg még amit a hivatalos koronavirus.gov.hu oldal nem közöl. Jár az agyam, hogy hány kollégám lehet vajon fertőzött, és mennyi az a legkevesebb levegővétel, amivel kibírom a 24 órás szolgálatokat. Hajnalban felébredve azt tervezgetem, hogy ha majd legközelebb hazajövök a munkából, hova lépek az utcai cipőmmel, hol veszem le a zoknimat és onnan hány lépésre van az erkély, ahol majd levetkőzöm, miközben lehetőleg nem nyúlok semmihez. Ruha depózás, táska depózás, WC papír depózás nyílik idén nyáron majd az erkélyen virágok helyett. Vajon mindent megteszek annak érdekében, hogy megóvjam az önkéntes házi karanténban lévő családomat a vírustól? Vajon tényleg csak az idős, krónikus betegséggel szenvedő korosztályra veszélyes? Vajon túléljük ezt ép ésszel? És ennél a pontnál mindig bekapcsol az irónia, ami mindig, minden szorult helyzetemből kibillentett.
Végül is jó, hogy nincs óvoda, mert bármit mondhatunk otthon, Panni nem fogja továbbadni a gyerekeknek.
Ilyen selymes még soha nem volt a kezem, annyit mosom.
Ha így folytatom, elmehetek nyugodtan ékszertolvajkodni, mert még két nap a kézfertőtlenítőm társaságában, és végleg eltűnnek az ujjlenyomataim. 
Nem baj, ha lenő a géllakkom. Hamarosan mindenkinek lenőtt géllakja lesz.
Kár, hogy nem vagyok féltékeny, mert most tuti biztos lehetnék benne, hogy a férjem csak engem szeret.

A nap, amely megváltoztatta világunkat. A fikció, amely hirtelen valóssággá vált. Koronavírus. Több ezer halott, több ezer fertőzött, több millió veszélyben lévő ember és ennél is több millió, aki nem hajlandó róla tudomást venni. Félelem, pánik, elkeseredettség, aggodalom … remény. Még nem fogalmazódott meg bennem minden gondolat, még vannak olyan boldog reggeli percek, amikor csak egy rossz álomnak képzelem az egészet.
Azt, hogy mi vár ránk néhány nap múlva, nem tudjuk, de már most nagyon sokat veszítettünk, elsősorban az emberi kapcsolatokban. 
2020. március 13. péntek volt az a nap, amikor eldöntöttük, hogy bármi történjék is, Pannit kivesszük az óvodából, majd hétfőre már minden óvodát bezártak. Ezzel elkezdődött egy új élet, ami nem a játszótereken, vonatozással és rokonlátogatással fog zajlani, de ha csak ennyit kell tennünk ahhoz, hogy ez a rémálom véget érjen, vállaljuk a lemondást. 

És te?

Az év utolsó napján disznót kell enni, hogy kikaparja a szerencsét. Hát csak kaparja, ha épp nincs más dolga, de tőlem akárhogyan is eltelhetne a szilveszter. Ez az év egyetlen ünnepe, amit soha nem tudtam jól megélni. Ha társaságban voltam, magányra vágytam, ha egyedül voltam, a szívemet mardosta a magány. Ha álmos voltam, éber akartam lenni, ha éber voltam, azért éreztem rosszul magam. Egyszer volt egy sörreklám a tévében, amiben az egyik snittben két "bajorgatyás" férfi ugrált magányosan a hóban egy kunyhó előtt. Talán ez lenne a nekem való szilveszteri buli. Mindenesetre az idén újra megpróbálom, de most más lesz a taktikám. Ha éhes leszek, enni fogok, és nem várom meg a nagy pillanatot a különleges falatokkal. Ha jó zene szól, táncolni fogok, ha pezsgőt ihatnékom támad, felbontok egyet délután négykor, és az sem érdekel, ha elfogy (mondjuk szerintem nem fog), és semmivel nem várom meg azt a bizonyos pillanatot. Az eddigi évek tapasztalatai alapján a jó szilveszteri buli lényege, hogy akkor és azt kell csinálni amit és amikor szeretnél.
Ha az óév meg disznót akar enni, jó mulatást neki hozzá!