Ma megint felemelted a hangodat, pedig százszor megfogadtad, hogy nem teszed. Kicsi még, nem tehet róla, csak az ösztönei hajtják - mondja az egyik éned, miközben a másik folyamatosan rázza a vészcsengőt, hogy vigyázz, már az elején fojtsd el csírájában, mert aztán a fejedre nő. Anyáid öröksége, az ösztöneid és a hozzáolvasott ismeretek állandó harcban állnak a fejedben. Tudod,hogy következetesnek kell(ene) lenned, tudod, hogy sem fáradtság, sem éhség, sem kánikula nem lehet gátló tényező, de te is gyarló vagy. Nem tudod kizárni a munkahelyi gyötrést, a testi fájdalmakat, a frusztrációt, nem tudsz úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, mert ez jön belőled. Bárhogy is alakul, azt valahogy érzed, hogy a képmutatás a legrosszabb út (meg amúgy sem megy nagyon neked), ezért gyakran azzal nyugtatod magad, hogy legalább hiteles voltál.
A kislányod születése a legjobb dolog, ami valaha történt és történni fog veled és egyben a legkomolyabb küzdelem. Adni akarsz neki, tele akarod tenni a zsákját, hogy mire eljön az idő, el tudd engedni a kezét. Szeretnéd, hogy őszinte legyen veled, bármi is történjen, és úgy érzed, ehhez a legjobb út, ha te is őszinte vagy. Állítólag nem szabadna büntetned, állítólag jutalmazással kellene elérned, hogy azt csinálja, amit te szeretnél, de tudod, hogy ebben az anya-lánya kapcsolatban ez nem fog összejönni. Mert mégis hogy a francba kell pozitívan lereagálni, ha ki akar futni az utcára? És mégis mit szed az, aki a dackorszakot egy hangos szó nélkül végig tudja asszisztálni? Anyaságod tele van harcokkal, kételyekkel és konfliktusokkal, és néha tudatosan hátra kell lépned, hogy átgondold és újraértékeld. Mert megoldani csak értelemmel lehet.