Tisztelt Doktor úr! Kedves Hunor!
Engedje meg, hogy röviden ismertessen azon körülményeket, melyek e levél megírására sarkalltak! Alig több mint 2 éve, 35 évesen váltunk szülővé. Talán az életkorunkból adódóan, talán azért, mert az X és Y generáció határán születtünk, az értékeljük a régit, de örülünk az újnak elvek szerint élünk. Meghallgatjuk a nagyszülők tanácsát, elolvassuk a netes cikkeket egy adott témában, végül a józan eszünkre hallgatva döntünk. Miután kislányunkat alig 20 hónaposan beírattuk a bölcsibe, kezdődtek az ilyenkor szokásos gyermekbetegségek is. Hol egy nátha, hol egy köhögés, hol egy kiütés, de mindig volt (van) valami. Ha folyt az orra, először a tanult házi módszerekhez folyamodtunk (orrot szívtunk, párásítottunk stb.), de ha a tünetek rosszabbodtak, esetleg 3 napnál tovább fennáltnak, orvosi segítséget kértünk. Szerencsére egyikünk se az az ügyeletre rohangáló fajta, és szerencsére, egyszer sem volt szükségünk valódi sürgősségi ellátásra, szóval ilyen esetekben a gyerekorvoshoz fordultunk. Ahhoz a gyerekorvoshoz, akit mi választottunk. De kedves Doktor úr! Tudja Ön, hogy hogyan működik a "szabad" orvosválasztás? Nyilván tudja, hiszen Ön is köztünk él, de vajon tisztában van-e azzal, min megy át a szülő? Köztudott, hogy a hazánkban praktizáló gyerekorvos kevés és az átlagéletkoruk közel jár a nyugdíjkorhatárhoz, de lehet, hogy már el is hagyta azt. Ugyan a gyermekáldás közeledtével próbáltunk tájékozódni, hogy melyik a jó orvos, melyiket válasszuk, de egyértelmű, hogy objektív képet nem kaptunk. Aki az egyik ismerősünknek bevált, azt a másik szidta, mint a bokrot. Ahhoz mentünk hát, aki a lakóhelyünkhöz legközelebb esik, és aki hajlandó volt befogadni a praxisába. Nem tudom pontosan, hány betege van a doktornőnek, de  vagy 3 falunyi ember tartozik hozzá. Igen, idős, igen, az ön által folyamatosan savazott régi elveket követi és kalciumot javasol, Fenistil cseppeket, meg Spiroprentet ír fel, és nem, nem tudunk másikhoz menni. Mert a másik meg homeopátiás, ami állítólag kamu és személyesen sem tapasztaltunk semmi jót ezzel kapcsolatban, a harmadik 120 éves, a negyedik csak olyankor rendel, amikor mi dolgozunk, tehát minden esetben szabadságot kell(ene) kivennünk, ja, igen, az ötödik pedig a város másik végén lakik, ahova 3 buszátszállással tudunk csak eljutni, ha épp nincs kéznél autó. Márpedig egy lázas gyereket átcipelni a városon nem túl vidám program, és amúgy sem tudom, hogy az az orvos mennyivel lenne jobb vagy rosszabb a jelenleginél. Mi amúgy eddig elégedettek voltunk a doktornéninkkel, hiszen a kötelező oltásokat kiválóan beadta, amúgy meg kutya bajunk sem volt egészen ezidáig. Most azonban, hogy gyermekünk bekerült a közösségbe, szinte heti rendszerességgel meg kell látogatnunk őt. És itt jön Ön a képbe.  A legutóbb általam olvasott cikkjében Ön a Spiroprent vélt és valós hatásairól számolt be egy interjú kapcsán. Arról a hörgötágító gyógyszerről, amit a gyerekünk rendszeresen fogyaszt, ha a köhögése makaccsá válik, arról a gyógyszerről, amit a gyerekorvos utasítására adunk be neki és csak akkor, ha ő mondja, és arról a gyógyszerről, amiről most kiderült, hogy többet árt mint használ. De mit tud csinálni az a szülő, aki szeretne segíteni beteg csemetéjén? Azt, kedves Doktor úr, hogy beadja azt az orvosságot, amit az Ön szerint elavult elveket valló orvos írt fel, és aki helyett NEM TUDUNK MÁSIKAT VÁLASZTANI. Tudom, hogy Galileiről is csak sokkal később derült ki, hogy igaza volt, és lehet, hogy új nézeteivel Ön is meghaladta a korát, de jelenleg számunkra az Ön tevékenysége rettentően káros. A cikkei elbizonytalanítanak, túlzott aggódást keltenek, ezen kívül dühöt, kétségbeesést és még sorolhatnám a negatív érzéseket. Mert nem mondhatjuk azt a gyerekorvosnak, hogy írjon fel mást, hiszen a Novák Hunor ezt és ezt írta, mert velünk ellentétben neki van egy orvosi diplomája, amit nyilván nem tombolán nyert, és mert olyan kiszolgáltatott helyzetben vagyunk szülőként, hogy kénytelenek vagyunk megbízni benne. Bár nem fogok az Ön VIP csoportjához csatlakozni havi 3000 Ft-ért annak érdekében, hogy személyesen válaszoljon a kérdéseimre, de ha eljutt Önhöz a levelem, kérem, írja meg építő jellegű javaslatait a fenti problémára! Addig pedig bocs, de diszlájkolom Önt, mert jelenleg annyit tudok kezdeni az Ön által feltárt tényekkel, mint az az utas, akivel közlik a süllyedő hajón, hogy meg fog fulladni.

Emlékszel még, milyen érzés volt először eljátszani a gondolattal? Te hány gyermeket szerettél volna? Focicsapatnyit? Vagy csak egy elkényeztettett kis egykét? Emlékszel, amikor először találkoztál azzal, akiben megláttad leendő csemetéid apját? Nem mutattad és nem mondtad ki soha, de már láttad magad menyasszonyi ruhában, lelki szemeid előtt már megjelent a családi nyaralás fotóalbuma, és a gyerek diplomaosztóján elmorzsolt könnycseppek sós ízét is szinte már a szádban érezted. Akkor még nem tudtad, hogy nem érdemes az időt siettetni, hogy minden fontos döntés előtt kell egy mély levegőt venni, hogy nem kell fejjel belerohanni. Emlékszel még, milyen érzés volt az első terhességi teszt? Izgultál, mert nem akartad, hogy pozitív legyen, majd pár év múlva bármit megadtál volna a két csíkért. Lehet, hogy mostanra valóra vált az álmod. Lehet, hogy azóta anya lettél, de lehet, hogy továbbra is reménykedsz. Hidd el, minden okkal történik velünk! Fogadd el, amit kaptál, próbálj boldog lenni és igen, tanulj meg örülni! Lehet, hogy azt mondod, hogy én könnyen beszélek, mert nekem megadatott, de nem tudhatod, hogy milyen út vezetett eddig. Te vajon végig tudnád csinálni? Vagy ennél cifrább a történeted? Egy dologra megtanított az elmúlt két év anyasága: nem ítélkezem. Próbálj meg te sem!

Az utóbbi időben eléggé kijutott a "jóból". Egyik betegségből esünk a másikba, miközben próbálunk lavírozni a munkahely-család-gyereknevelés háromszögben úgy, hogy a lehető legkevesebbet sérüljünk. Panni két hétig nagyon beteg volt, enni sem akart, sokat fogyott, de mivel még mindig szopizik, és a magas láz idején engedtem, hogy bármikor bármennyi tejecskét megigyon, megúsztuk a kórházat. Üröm az örömben, hogy az elválasztás most sem sikerült, sőt, a délutáni alváshoz is újra szopizást követel. A bölcsiben már egész ügyesen elaludt egyedül, de most ott is újra nehezen megy és csak egy-egy félórákra sikerül. Úgy érzem, hogy túlnőtt rajtam ez az egész, ezért szombaton meghívtam magunkhoz egy "profit", aki remélem, hasznos és kézzelfogható tanácsokkal tudja majd segíteni az elválasztást. Bevallom, hogy nekem már rettenetesen elegem van ebből a sok tejből. Nem akarok tovább szoptatni és kész.
A munkahelyemen közben egymás után kapom a feladatokat, melyeket az utóbbi időben sajnos nem tudok végrehajtani. Nem tudom, mert itthon vagyok a beteg kislányommal, akit ki más ápoljon, mint az anyja? Tudom, hogy szüksége van rám, tudom, hogy a most elvesztegetett időt már soha többé nem fogom tudni bepótolni, és mégis rossz érzésem van. Rosszul érzem, magam, mert amikor közlöm, hogy sajnálom, de mennem kell a bölcsibe, a gyerek megint belázasodott, látom a reakciót az arcokon. A ja, persze, már megint, a tudtuk, hogy így lesz és az ezért nem szeretjük a kisgyermekes anyukákat reakciókat. Pedig nem lettem sem butább, sem lustább a szülés következtében, és mivel a téli vírusok között egy egész nap közösségben lévő gyerek olyan, mint egy időzített bomba, próbálom a munkában töltött időmet kimaxolni. Nem tudhatom, hogy a ma elkezdett folyamatot be tudom-e holnap fejezni, nem tudom, mikor kell megint másnak dolgoznia helyettem, ezért pl. nem "lopom a napot" egy kávé mellett, hiszen amúgy is sokat "lógtam", hanem egész álló nap jövök-megyek-intézkedek. Szeretném, ha teljes értékű munkaerőként kezelnének, mert  jó érzés, ha az embert elismerik. Közben persze kapom az ívet, hogy jaj, de kicsi még ez a lányka, meg hát le van gyengülve szegény immunrendszere, azért kap el mindent, otthon kellene vele maradni még egy darabig. De ebből elég! Hosszas mérlegelés után az adott helyzet legjobb döntését hoztam, amikor visszamentem dolgozni, és igen is anyaként is érek annyit, mint 4 évvel ezelőtt. Bár a körülmények jelenleg nem nekem kedveznek, tessék értékelni, hogy 300%-on próbálok megfelelni - igaz, elsősorban magamnak.  

Hahó! Megismersz? Én vagyok a tudatos fogyasztó. Bocs, de nem dőlök be az akcióidnak, és mielőtt elkezdeném tonnaszámra vásárolni a kettőt fizet hármat kap termékeket, elolvasom az összetevők listáját. Amúgy én vagyok az, akit a polcok között olvasgatni látsz, mert rajtam nem foghat ki az apróbetűs rész. Ne haragudj, de nem hagyom szó nélkül, ha a hazai tojásról kiderül, hogy lengyel, és a cseh almát, meg a decemberben polcokra kerülő spanyol szőlőt sem én fogom megvenni. Mondjuk a tojás miatt kell a legkevésbé aggódnod, mert intoleranciám van, ezért csak évente kétszer veszek, nem saját célra. Hogy mi? Igen, intolerancia. Nem, nem a Kiskegyedben olvastam, hanem több évig tartó magánnyomozás után derítettem rá fényt, és amúgy vérvizsgálattal állapították meg.
Már biztosan rájöttél, de az is én vagyok, akit a reklámok nem tévesztenek meg. Nem rohanok tüsszentésmentesítő porért egyből a gyógyszertárba, és koleszterincsökkentőt sem fogok szedni, bármennyire "hasznos". Inkább megpróbálok odafigyelni az  egészségemre, meg még az ökológiai lábnyomomra is. Dehogy is, nem én vagyok a Yeti, ez egy másik lábnyom! Tudod, ez valami olyasmi, hogy nem kérem a zacskót a vásárlás végén, meg nem takarok le mindent egyszer használatos fóliával. Amúgy csak neked bevallom, hogy ezen a téren még van mit fejlődnöm. Na nem mondom, hogy a hatodikon kiépítem a komposztvécét, de megpróbálom lecsökkenteni a szeméttermelésemet. A sörös dobozokat például képzeld, kiteszem a kuka mellé a guberálóknak, mert tudod, ez is egyfajta újrahasznosítás. Tudom, tudom, nem ezzel fogom megmenteni a Földet, és igen, arról is olvastam már, hogy az ipari energiafelhasználás szennyezi leginkább a környezetet, de hidd el, nekem így nyugodtabb a lelkiismeretem. 
És végül van egy rossz hírem! Nemrég tudatos szülővé is váltam!

Állítólag nincsenek véletlenek, állítólag minden okkal történik körülöttünk és állítólag előbb vagy utóbb ez számunkra is egyértelművé válik. Nekem a mai nap egy ilyen volt. Hogy október óta, mióta Panni bölcsis, mit kínlódtunk az elválasztással! Én már nem akartam szoptatni, ő viszont kitartóan ragaszkodott hozzá. A délutáni elalvások egy ideig mentek nélküle, de kb. egy hónapja visszatért a tejcihez. Én persze hibáztattam magam, hogy mégiscsak kellett volna az a cumi anno, meg az óramű pontosságú etetési rend és jaj mi lesz így velünk. Teljesen rágörcsöltem az elválasztásra. Aztán Pannika pénteken beteg lett. Szokásos háromnapos vírusnak indult, de csak nem akart javulni. A láza aggasztóan magas volt napokig és a lázcsillapító sem vitte lejjebb. Volt itt virrasztás, hajnali hűtőfürdő, sok sírás és kevés evés. Sőt, szinte egyáltalán nem evett az elmúlt napokban, kizárólag csak az anyatejet volt hajlandó elfogadni. A tejet, amely táplál, lázat és fájdalmat csillapít, hidratál, megnyugtat, és én olyan hülye voltam, hogy a vélt és valós társadalmi elvárások miatt ezt el akartam tőle venni. Imádom, hogy ilyen kitartó,hogy ilyen kis harcos és ennyire ragaszkodik az elképzeléseihez és nagy szerencse, hogy ő még nem akar megfelelni senkinek. Ösztönből tudja, hogy mi a jó neki, és ha hónapokig is tart, de velem is megérteti.   

Geréb Ágnest elítélték, mert két esetben is tragikus kimenetelű lett az általa vezetett otthonszülés. A történtekről mindenki olvasott vagy hallott valamit, mindenkinek van véleménye, de azt, hogy pontosan mi történt, csak az tudja, akik akkor a helyszínen volt. A nemrég véglegessé vált ítélet újra felkeverte az állóvizet. A közösségi oldalon és a sajtóban is egymás után jelentek meg pro és kontra cikkek és írások, melyekben volt, aki elítélte az otthonszülés intézményét, volt, aki a történtek ellenére teljes mellszélességgel továbbra is támogatja, meg van az átlag. Az átlag, aki ha foci VB van, futballdrukkerré válik, ha melegfelvonulást lát, elkezd "buzizni", séfverseny idején pedig a világ legnagyobb gourmand szakértője sem érhet a nyomába. Talán  ez utóbbi csoport tagjaként, talán amiatt, hogy 2 éve volt egy nehéz szülésem, nekem is megvan a véleményem. Szerintem a szülés olyan életveszélyes szituáció, aminek nem megjósolható a kimenetele. A mi esetünkben, ha Panni nem kórházban, monitorozott körülmények között jön a világra, hanem otthon a nappaliban, akkor most nem vagyunk boldog szülők. Én ugyanis semmit nem éreztem abból, hogy oxigénhiányos állapot fenyegeti, erre csak a gépek figyelmeztettek.  Hiába próbáltam befelé figyelni és maximálisan a kitolásra összpontosítani, ő csak nem tudott megszületni, és végül orvosi beavatkozásra volt szükség. Pedig a terhesség (tudom, tudom, várandósság) alatt semmi jele nem volt a komplikált szülésnek.
Természetesen nem ítélkezem, nem török senki felett pálcát, hiszen mindenkinek szíve joga eldönteni, hogyan kívánja világra hozni a gyermekét, de szerintem nagy bátorság otthon szülni. Sokan azért választják, mert meghitt, nem éri negatív élmény a kismamát, nem kell levetkőznie idegen emberek előtt, és nem érzi  magát megaláztatva, de inkább arra kéne megtanítani a nőket, hogyan álljanak ki maguk mellett. Ha az orvos szemtelenkedik vagy úgy  kezeli a pácienst, mint hentes a húst, igenis szóvá kell tenni, mert a kiszolgáltatott helyzetet mi magunk teremtjük meg azzal, hogy némán tűrünk.

Erre lenne most nagy szükségem. Csendre egy kis feltöltődéshez, egy kis magamba forduláshoz, egy kis újra- és átértékeléshez és egy kis megújuláshoz. Őszintén bevallom, hogy odavagyok. A hétköznapok legnagyobb része a munkáról szól, a hétvégék pedig rövidnek bizonyulnak ahhoz, hogy a hétfőtől péntekig kimaradt házimunkát, pihenést, családi együttlétet bepótoljuk. A szervezetem több irányból is folyamatosan jelez, most épp a teljes végtagjaimat beborító csalánkiütés formájában, de egyelőre sem a munkahelyi feladataim, sem a kétéves kisded nevelése nem teszi lehetővé a hosszú pihenéseket. A mai nap mondjuk pont különleges, mert Panni most először nem tölti velünk a szombatot, ugyanis a "nénjével" elment a mamához Révfülöpre. Ugye nem kell mondanom, hogy tízpercenként ránézek a telefonomra, hogy nem hívtak-e? Nincs mit, tenni, az anyai szív nem tud nyugodni. :-)    

Jelentem, visszatértem a munka világába, nem "lopom" tovább itthon a napot. Panni bölcsis, mely a 2 évesekre jellemző hisztirohamokkal párosulva néha komoly kihívások elé állítja az idegrendszerünket. Bevallom, olykor kiakadok és kiabálok, meg néha sírok is, mert nem tudom, hogyan kellene jobban vagy másképp... Mert miközben egyszem gyermekünk továbbra is 100%-os  figyelmet és törődést követel joggal, hiszen napi 9 órát tölt tőlünk távol, a munkahely-háztartás-család háromszögben is valahogy el kell lavírozni. Szerencsésebb napokon Panni mosolyogva ébred, reggel örömmel öltözik és a munkába is kényelmesen beérünk, egyszóval minden flottul megy, vannak viszont a csúnya sötét napok is. Ilyenkor valahogy semmi nem jön össze, a reggeli procedúra felér egy Holdra-szállással, az autó alig akar elindulni, és miután az ember beesik a munkahelyére, jönnek a váratlan konfliktusok. Mert mintha rám lenne írva, hogy "átmenetileg gyenge", tuti, hogy ilyenkor találnak meg olyan emberek, olyan feladatok és adódnak olyan helyzetek, melyekből ha csatát nyerve is, de harapásnyomokkal tarkítva lehet csak kijönni. És ha már egyszer le van harcolva az ember gyereke, miért ne veszne vele össze még a munkahelyi takarítónéni is, mert "nem pénteken kellene ennyit szemetelni, amikor amúgy is mindenhol sok a szemét", hiszen ha valaki tele van harapásnyomokkal, plusz egy már nem oszt, nem szoroz.

Jövő keddtől újra dolgozom. Panni egész napos bölcsis, és a kezdeti nehézségek után úgy tűnik, jóra fordultak a dolgok. Azt hiszem, ma rájött, hogy ez egy végleges valami, és talán ennek köszönhetően szinte letehetetlen volt egész délután. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy ez így normális, és megpróbáljuk nem percenként méregetni a lázát, hogy nem amiatt nyűgös-e. Közben elkezdtem szervezni egy adventi vásárt is, amit szeretnék majd rendszeresíteni. Szerintem elég egyedi, legalábbis, én ilyenen még nem jártam. Lesz majd adománygyűjtés, kézműves termékek, használt cuccok, zene, büfé, mesemondás, és ha miden jól megy, egy dúla is részt vesz majd egyfajta szakmai kiállítóként az eseményen. Nagyon várom már, miközben izgulok is.
Amúgy néha elgondolkodom, hogy miért is csinálom. Minek a blog, az állandó szervezkedés, a folyamatos sportos kihívások, a rendrakós FB csoport, miközben itt van Pannika és a háztartás? Nem tudom. Talán így vízszintes a mérleg, zongorázni meg nem tudok.

Múlt szombatra csererberélős bulit szerveztem hozzánk, aminek az lett volna a lényege, hogy összejövünk páran, beszélgetünk, közben pedig ruhákat próbálgatunk egymás gardróbjából, és kinek mi tetszik, elviheti ingyen. Kicsit divatozós, kicsit csajos, kicsit anyukás rendezvény, ami összehozza az embereket. Sajnos a felső légúti betegségek és a viharos szeles idő azonban közbeszóltak, és végül csak egy anyuka tudott eljönni. Mivel mindent úgy szerveztem, hogy más programom ne legyen ezen a szombat délelőttön, valamint időt és energiát is fordítottam erre a bulira, kicsit csalódott voltam a végkifejletben. Amúgy is nehéz napjaink voltak: bölcsődei gondok, betegség, fogzás, a folyamatos aggódás és kétely, hogy biztosan jó döntés volt-e, jól csinálom-e, jól gondolom-e stb. Mindezek mellé 2 hete elhagytuk a napközbeni szopizást, és mivel Pannit ebéd után elhozom a bölcsiből (jövő héttől fog ott aludni), a délutáni altatást most új alapokra kellett helyezni, aminek sírás és sikítozás lett a végeredménye. Ezek után jött el az a bizonyos szombat. Időben felkeltünk, összerántottam a lakást, kipucoltam a kézmosót, a wc-t, mert mégis csak én vagyok a Rendre fel! csoport anyja, és nem akartam csalódást okozni. Aztán sorban jöttek a "bocsi, nem tudok menni" üzenetek, de végül befutott Tamara, és megmentette a napot. Addigra viszont annyira elcsigázott lettem, hogy úgy döntöttem, minden eddigi elvemet elengedem egy időre. Nem érdekel, hogy Panni szétpakol, hogy a kajával összekeni magát, hogy ketchupos kiflit akar enni, hogy nincs rajta előke, hogy konzervkaját kap ebédre, hogy ragad a konyhakő és hogy nem főztem ebédet. Züllöttem és jól esett.
Aztán elment Tamara, én pedig összepakoltam, kidobtam a ketchupot és elkezdtem főzni.