1986. februárjában meghalt egy ember. A feleségén kívül senki nem tudta, hogy haldoklik, ezért halálhíre minden rokont és ismerőst meghökkentett. Temetésén rengetegen voltak, mert őt mindenki szerette, vagy ha nem is szerette, tisztelte. Egy anya fia volt, egy asszony férje volt, az apám volt....
A fenti sorokat több hónappal ezelőtt kezdtem el írni és a folytatást mindig halogattam. Nem akartam felkavaró lenni, sem hatásvadász, de úgy éreztem, ki kell írnom magamból. Mert nincs nap, hogy ne jutna eszembe az én ismeretlen apám, mert nincs nap, hogy ne kérdezzem meg, miért.
Aztán november 1-jén a temetői gyertyák fényénél úgy döntöttem, ennél többet nem írok erről. 
A kislányunk most is itt cserreg körülöttünk, épp kispárnát főz, hogy ugrálóvár legyen belőle. Most az életen van a hangsúly. Majd sírunk, ha itt az idő, és mivel szerencsére nem tudjuk, mikor jön el újra Joe Black, megpróbáljuk a köztes időt örömmel eltölteni. Aztán megtanulunk elengedni.