A nevem Johann. 45 éves vagyok, nős, 2 kamasz gyerek apja. 8 éves korom óta hazudok. Emlékszem az első esetre. Apám több évig tartó józanság után egyik este váratlanul beállva jött haza, és nekiesett anyámnak. Azt üvöltötte, hogy már megint nincs rend a lakásban és ehetetlen a vacsora. Először tenyérrel kevert le anyámnak egy hatalmas pofont, majd ököllel folytatta. Anyám próbálta védeni magát, de törékeny termetével esélye sem volt. 8 napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett, kórházba került, a rendőrök pedig elvitték apámat. Én a nagymamához kerültem, míg anyám lábadozott. Amikor a nyomozók az esetről faggattak, azt mondtam, hogy nagyon megijedtem és soha többé nem akarom látni az apámat. Ez volt az első hazugságom. Igazából büszke voltam apám erejére, rettenthetetlenségére és arra, hogy puszta kézzel ekkora sebeket tudott ejteni anyám fején. Ekkor még magamnak sem mertem bevallani, de lenyűgözött a vér látványa és a csonttörés reccsenő hangja. Anyám felépülése után titokban elköltöztünk egy másik városba, és én új iskolába kerültem. Új iskola, új emberek, új esély. Eljött az én időm.
Az elmúlt 37 év alatt tökélyre fejlesztettem a képmutatást. Eleinte napi 4-5 órát töltöttem a tükör előtt gyakorolva, hogy magamra erőltessem a legelbűvölőbb mosolyt és beszédmodort, majd egyre jobban belejöttem. A "kedvesség" az évek alatt rutinná vált és beépült a sejtjeimbe. Élveztem, hogy egyre több ember vesz körül, akik a barátaimnak tartják magukat azzal az illúzióval, hogy nyitott könyv vagyok számukra. Az önbizalmam hatalmasra nőtt, jól fizető állásom lett és megismerkedtem egy gyönyörű nővel, akit 2 hónap múlva elvettem feleségül. Birtoklásra vágytam és hatalomra, amit mind meg is kaptam. De nem volt elég. Érezni akartam az erőmet. Az állatok módszeres kínzása már jó ideje nem okozott kielégülést, ezért szintet léptem. Oda, ahonnan már nem volt visszaút. Az első lány nevére nem emlékszem, talán nem is kérdeztem meg tőle. Fizettem azért, hogy megverhessem, ugyanúgy, ahogy a másodikért, a harmadikért és a negyvenötödikért. Egy naplóba vezettem fel az eseteimet, mert emlékezni akartam minden egyes ökölcsapásra.
A feleségem ma reggel elkezdte lomtalanítani a garázst és megtalálta a naplómat.  Üvöltözött velem és azzal fenyegetett, hogy elválik tőlem, elviszi a gyerekeket és kisemmiz. Eljöttem otthonról, hogy összeszedjem a gondolataimat. Most a kocsiban ülök egy parkolóban és elképzelem, milyen lesz hallani annak a nőnek a csonttörését, aki nemrég a legtöbbet jelentette számomra a világon. 
Senki nem üvöltözhet velem. Apám fia vagyok büszkén, és most már nem félek felvállalni.