Schultz. Hányinger kerülget, ha kimondom ezt a nevet. Johann Schultz, az apám volt a világ egyik legszörnyebb embere. Rendszeresen eljárt más nőkhöz azért, hogy jól elverje őket, amiért cserébe fizetett nekik. Az összes "kalandját" egy naplóban vezette, mintha valami elcseszett trófeagyűjtemény lett volna. Anyám egy lomtalanítás során  megtalálta a naplót a garázsban, és ennél a pontnál fordult feje tetejére az életünk. Szerencsétlen anyámnak rá kellett jönnie, hogy alig tud valamit arról az emberről, akivel hosszú évek óta megosztja az életét. Hazahívta apámat, hogy szembesítse a történtekkel, majd szó szót követett, apám rátámadt anyámra, aki önvédelemből leszúrta a Johann Schultz nevű szörnyeteget. Ezután az egész életünk megváltozott. Anyámat éveken keresztül bírósági tárgyalásokon faggatták, később szinte már úgy bántak vele, mint szándékos elkövetővel, mintha az egész gyilkosságot előre megtervezte volna. Kiderült ugyanis, hogy apám jelentős vagyont és egy többmilliós életbiztosítást hagyott hátra, ezért a biztosítótársaság fogadott ügyvédje mindent elkövetett, hogy az összeg ne kerüljön hozzánk.  A körülöttünk élő emberek pedig, hát, nagyon furcsa volt. Az ügy kirobbanása után mindenki apám ellen beszélt, hiszen ez volt a téma a boltban, az újságárusnál, a buszmegállóban, de még az idősek otthonában is. Ezt onnan tudom, hogy néha meglátogattam a szomszéd nénit, aki oda került. A bántalmazó Johann Schultz-ot eleinte mindenki elítélte, aztán ahogy teltek a hónapok, a rokonok, szomszédok és egyéb ismerősök fejében megszelídült a kép az erőszaktevőről. Az emberek emlékében már nem a gonosz férfi élt, hanem a jóképű menedzser, aki mindent megtett a családjáért, és büszke volt a gyermekeire. Szép lassan szinte mindenki elfordult anyámtól, mert kellemetlenné vált a társasága. Senki nem akart azzal szembesülni, hogy az általa szeretett focis haver, sakkpartner, üzlettárs, unokatestvér és szomszéd maga volt az ördög, mert senki nem akarta beismerni magának, hogy Johann éveken keresztül szinte mindenkit megvezetett. Inkább elkenték az egészet, lekerekítették a történet éleit, és úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Mivel anyám még mindig emlékeztette a körülötte lévőket a hatalmas átverésre, őt is ignorálták. Szegény sokszor már a puszta jelenlétével is feszültséget keltett a környezetében, a barátnői elkoptak mellőle, a munkatársai nem hívták meg a hétvégi bulikra, a rokonok rendszeresen beteget jelentettek, ha meg akarta látogatni őket. A nagynénje egy telefonhívás alkalmával ezt mondta neki: "Igazán túltehetnéd magad már ezen az egészen! Szörnyű a társaságodban lenni, teljesen lehúzod az embert a folytonos búskomorságoddal. Engedd már el ezt a sztorit és rázd meg magad! Ha valaki  mindig rosszkedvű, elpártolnak mellőle az emberek, ezt ne felejtsd el!". Végül anyám annyira egyedül maradt, hogy nem bírta tovább és felakasztotta magát. Én azóta sem hevertem ki, hogy itt hagyott minket. Magamat okolom, hogy nem voltam annyira szerethető lánya, hogy az életet válassza miattam. A bátyám is seggfej volt vele, sosem tudta megbocsátani, hogy elvette tőle az apját, akiért annyira rajongott. Ez az idióta a mai napig tagadja, hogy a fater milyen szörnyűségeket csinált. És én most itt vagyok teljesen kiszolgáltatva az elmebeteg testvéremnek, aki elintézte, hogy életem végéig a gondnoksága alatt legyek. Az hagyján, hogy az örökségemet elvette, de az életemtől is megfosztott. Teljesen magam alatt vagyok, nem tudom, hogyan tovább. Egyetlen utolsó reményem maradt, azt még muszáj megpróbálnom, de "all in" lesz, az biztos. Kettőnk közül valaki nem éri meg a karácsonyt.