Leonie vagyok, Leonie Schultz, Johann Schultz felesége. Ma reggel elkezdtem lomtalanítani a garázst, és egy üres festékesdobozban a polc tetején megtaláltam a férjem naplóját, amiből kiderült, hogy nőknek fizetett azért, hogy megverje őket. Rendszeresen. És én az egészből semmit sem sejtettem. Teljesen kiborultam. A gyerekeket elvittem a nővéremhez, kértem, hogy egyelőre ne kérdezzenek semmit. Nem tudják a részleteket, csak azt, hogy valami nagyon rossz dolog történt. Aztán felhívtam a férjemet (most már undorodom ettől a szótól), hogy azonnal jöjjön haza. Ahogy belépett az ajtón, hozzávágtam a naplót, elkezdtem üvölteni vele, és megfenyegettem, hogy elveszem a gyerekeit, a vagyonát, mindenét. Ő elkapta a kezem, durván megszorította és azt sziszegte a fogai között, hogy senki nem üvöltözhet vele. Majd hátat fordított és elment. Hívtam a rendőrséget, de azt mondták, órákig is eltarthat, mire a járőrök kiérnek. Nem tudom, mi tévő legyek, úgy érzem, egyedül maradtam. Meg kell védeni magam, az otthonomat és a gyerekeimet.
De hogyan jutottunk ide? Hogyan tudta éveken keresztül rejtegetni előlem a mocskos kis titkait? Ki ez az alak, akivel oly régóta megosztom az életem?
Emlékszem az első találkozásunkra, arra, hogy mennyire elbűvölő volt és kedves. Egyből beleszerettem. A második randinkon megkérte a kezemet, két hónap múlva pedig már az oltár előtt álltunk. Két gyermekünk született, szinte egymás után. Miután beköltöztünk külvárosi házunkba, engem teljesen elfoglalt a fészekrakás, később pedig a háztartás, a gyerekek és a kert. Imádok kertészkedni. Amikor senki nem látja, leveszem a cipőmet és mezítláb kapálom a zöldségágyásokat.
A férjem mindig jó apa és férj volt, foglalkozott velünk, ahogy a munkája engedte. Ahogy nőttek a gyerekek, egyre később ért haza és gyakran hétvégén is üzleti utakra kellett mennie. Mindig azt mondta, hogy nagyobb gyerekhez több pénz kell, neki pedig kutyakötelessége megteremteni az anyagi bázist, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Nem gyanakodtam, hiszen azt gondoltam, minden erőfeszítést értünk tesz. Vacsoraidőre általában soha nem ért haza, reggel pedig korán indult dolgozni. Éjszakánként viszont mindig összebújtunk, ezért sem gyanakodtam semmire. Hiszen hány férfi dolgozik napi 16 órát azért, hogy a családjának mindene meglegyen?
A naplóját olvasva először nem akartam hinni a szememnek. 57 lány, dátummal névvel, szinte látleletszerű sérüléslistával és fényképpel. Az az ember, akivel együtt akartam megöregedni, egy brutális állat.
Most itt állok a nappali közepén, és próbálok nagyon-nagyon erős lenni. Tudom, hogy nincs időm menekülni, nincs hová, nincs miért. Bárhogy is alakul, ma szembe fogok nézni ezzel az emberrel. Nincsenek kész terveim, csak az ösztöneim hajtanak. A konyhába rohanok és összeszedem az összes kést, húsbárdot, dugóhúzót, jégvágót és elrejtem a nappali különböző pontjain: cserepes növények földjébe, párnák közé, szőnyegek alá. Az idegeim pattanásig feszülnek, és miközben a következő lépésen agyalok, hirtelen meghallom, ahogy Johann autója felkanyarodik a ház elé. A tarkómon átfut a hideg borzongás. Nincs több időm. Ajtócsapódás, kavicsok roppanása a közeledő léptek súlya alatt, kulcszörgés. Johann kicsapja a bejárati ajtót, meglát, és vérben forgó szemekkel elindul felém. Tudom, hogy ez lesz életünk utolsó közös fejezete. Egy pillanatra, mint egy ágba kapaszkodó fuldokló, átfut az agyamon, hogy talán van más megoldás is, de egy hatalmas ökölcsapás az arcomon rögtön visszahúz a valóságba. Az ütés ereje a mögöttem lévő kanapéra dönt. A szám felreped, megérzem vérem fémes ízét. Erősen szédülök, de még tudatomnál vagyok. Johann rögtön rám veti magát, de még van erőm kinyújtani a jobb kezem, hogy elérjem a korábban a kanapé párnája alá rejtett konyhakést. Kirántom és teljes erővel a nyakamat fojtogatni kezdő Johannba vágom. Gyomortájékon találom el. A meglepetéstől szólni sem tud. Felordít, és a földre rogyva kérdőn rám emeli tekintetét. Ekkor - magam sem hiszem el, honnan jön az erőm - arcon rúgom, amitől elfekszik. Nézem a véráztatta szőnyegen heverő tehetetlen testet, és mintha soha nem szerettem volna, mintha nem ő lenne gyermekeim apja, életem értelme, tiszta erőből belerúgok egy utolsót. Nem mozdul többé.
Néma zokogásomból a rendőrautó kék fénye zökkent ki. Tudom, hogy itt a vége, és nem csak az ő életének, hanem az enyémnek is. Mától semmi nem lesz olyan, mint azelőtt volt.
