Ősz halánték, borostás arc, karikás szemek. A férfi egyedül ül a pultnál, a szinte teljesen üres bárban. Azelőtt soha nem kezdett volna el délután kettőkor töményezni. Azelőtt minden percét a munkájának szentelte, minden erőforrásával, tudásával azt a céget etette, amelyik most hátat fordított neki.
Újabb italt kér.
Azon kellene gondolkodnia, hogy mihez kezdjen magával, de nincs ereje. Nincs semmihez ereje. Legszívesebben lehúzná magát a vécén, bár azt két nappal ezelőtt már megtették vele. „Munkaviszonyát egyoldalúan megszűnteti…két hónap felmentési idő.” Ismét szívébe hasítanak a kemény szavak. Ha tudta volna, hogy ez lesz a vége, elmegy a kislánya ovis ballagására, és bevállalja a fia szülinapi partiján a lufibohóc szerepet. Ha csak egyszer visszamehetne az időben, biztos, hogy minden vacsorára haza érne, mesét olvasna, házi feladatot ellenőrizne.
Egy könnycsepp gördül le fáradt arcán.
A következő láthatásnál el kellene mondania a gyerekeinek, hogy mennyire fontosak számára, és mennyire sajnálja, hogy évekig elhanyagolta őket, de nem tudja, hogyan kezdjen neki. A fia épp szerelmes, a lánya pedig minden éjjel háromig bújja a telefonját, biztos, hogy nem lesznek vevők a siránkozására.
Légy kemény, szedd össze Magad, csak a gyengék sírnak! Hányszor mondta ezeket a szavakat a gyerekeinek és hányszor hallotta ugyanezeket a saját apjától.
Dolgozz fiam, mert a kemény munka meghozza gyümölcsét! Egy frászt!
Csapos! Még egy duplát kérek!