Adam a buszmegállóban ült a padon, és a betonjárda repedései között vonuló hangyákat nézte. Nem akart felszállni a hamarosan megérkező buszra, nem akart hazamenni a feleségéhez és a folyton követelőző kamasz gyerekeihez, és nem akart összefutni a hátsó ajtónál a szomszéd Johannal, akivel a felesége évek óta csalta. Utálta az életet, és önmagát okolta minden rosszért, ami valaha történt vele. Szeretett volna olyan bátor lenni, hogy önkezével vessen véget földi valójának, de még ebben is kudarcot vallott. A buszmegálló padján ülve érezte, ahogy a fülledt nyári melegben verejtékcseppek gurulnak végig a gerince mentén. Elkapta a hányinger. Megpróbált erősen koncentrálni a szorgos kis rovarokra a járda repedései között, hátha elmúlik az émelygés. Hirtelen feltámadt a szél és egy kupac szemetet fújt a buszmegálló padjához. Egy hamburgeres papírba ragadt barnás színű, nedves törlőkendő és a szelek táncán hozzájuk csapódó szórólap triója egyszerre csapódott Adam lábához. A férfi undorral az arcán megpróbálta a nadrágja jobb száráról letörölni a szendvics papírjáról ráragadt hagymás-mustáros szószt, de a folt a dörzsölés hatására egyre csak nagyobb lett. Ismét a világ legnagyobb lúzerének érezte magát. Benyúlt inge felső zsebébe, hogy elővegye gyűrött cigis-dobozát. Otthon évek óta azt hazudta, hogy leszokott a dohányzásról. (Meg a töményről és a nyugtatókról.) De most nyugodtan cigizhetett, nem volt itt senki, aki előtt titkolóznia kellett volna. Az egyre élénkebb szélben megpróbálta meggyújtani az öngyújtót, de hiába óvta két tenyerével a kis lángot, az folyton elaludt. Felállt a padról és hátrébb lépett a buszmegálló takarásába, hátha ott sikerrel jár. Nem lehet annyira béna, hogy még egy rohadt cigit sem tud meggyújtani! Leguggolt, hátha így sikerülni fog. Szerencsétlenségére nem vette észre a közvetlenül a buszmegálló mögötti parkolóból egyenesen felé tolató terepjárót. A sofőr pedig, aki épp a kórházban vajúdó feleségét próbálta meggyőzni arról, hogy várjon, míg odaér gyereke születéséhez, nem vette észre, hogy átdöccenve három járdaszegélyen, éppen a buszmegálló mögött álló Adam felé tart.  A környéken lévők csak egy hatalmas csattanást hallottak, majd néhány perc múlva a mentőautók szirénázását. Adam vállai, bordái és koponyája darabokra tört, ahogy a terepjáró nekinyomta a buszmegálló falának.

Néhány hónappal később Adam egy jachton ült az Adrián, pezsgőt szürcsölgetve, és szerelmesen nézte a fedélzeten álló gyönyörű nőt, aki nem a felesége volt. Hirtelen nem is tudta, hogy ébren van-e vagy álmodik, de a nő csókja és saját férfiasságának érzése valódinak tűnt. Talán emlékezetkiesése lehetett a fejsérülés miatt, mert pontosan nem tudta felidézni a közelmúlt minden eseményét, de azt érezte, hogy ő most a világ legboldogabb embere. Emlékezett rá, hogy a baleset után hogyan épült fel, hogy a kórházból feladott lottószelvénnyel elvitte a főnyereményt, majd hazatérve elhagyta zsarnok családját, és a tengernél kezdett új életet. Adam úgy érezte, révbe ért, és élete legszebb napjait élte. A valóság azonban ennél sokkal zordabb képet festett. Adamre már vártak a túlvilágon.

A baleset óta eltelt időszakban ugyanis egyszer sem tért magához a kómából. Boldog perceit csupán egy kósza álom okozhatta, amit még a műszerek sem mutattak ki. Tizennyolc hónapja feküdt ugyanazon az ágyon, ugyanabban a kórházban. Az orvosok szerint az agya már jó ideje feladta a harcot, szíve is csak a gépeknek köszönhetően dobogott. Eleinte még mutatkoztak agyműködésre utaló jelek, de több mint egy éve ezek is megszűntek. Szülei nem tudták tovább fizetni a kórházi ápolást, felesége pedig nem akarta adósságba verni magát lúzer férje miatt. A család végül úgy döntött, hogy kapcsolják le a lélegeztetőgépet.

Temetése szűk körű volt, felesége és gyerekei nem kísérték el utolsó útjára.

Adam földi léte szánalmas volt ugyan, úton a halál felé azonban egyszer az életében megélte a boldogságot. Még ha csak álmában is.