Helen a padon ül a forgalmas park közepén, és egy nagy adag kávét szürcsölget. Tökéletes sminkje, divatos frizurája és kifogástalan öltözéke sok járókelőben ellenszenvet ébreszt. Utálja ezt a ködös, sötét, hideg időt, de ragaszkodik a szokásos padon ülős kávészertartásához. Mindig, minden körülmények között ragaszkodik a megszokásaihoz, mert csak saját rituáléi tudnak enyhíteni állandó szorongásán. A tudat, hogy néhány perc múlva elfogy a forró ital, és neki el kell indulnia a munkahelyére, kétségbeeséssel tölti el. Egy évvel ezelőtt került a népszerű divatmagazin főszerkesztői pozíciójába, és egy éve nem találja a helyét ebben a csillogó világban. Talán még soha nem érezte magát ennyire magányosnak, és talán még soha nem volt ennyire elgyötört, mint most. Kávézgatás közben gondolatban elkezdi megfogalmazni a következő lapszám főszerkesztői levelét: 
„Hosszú, sötét éjszakák törik meg az elnehezülő hétköznapokat. Nehéz szívvel és egyre gyakoribb fejgörccsel várom a tavaszt, és ismét reménykedem a tisztító megújulásban. Fakó arcbőröm szinte sír a napsütés után, és minden porcikám 10 fok feletti hőmérsékletre vágyik. Február környékén általában megtelik a szívem reménnyel, de idén valahogy késésben vagyok. Hova tűnt a lelkesedésem? Azt hiszem, közeledik a nihil állapota. Lehet, hogy még verset is fogok írni erről, bár biztos az is rosszul sikerül. Sebaj, majd beteszem a képzeletbeli vitrinbe az elszalasztott pillanatok, félrement szándékok és tönkrement ábrándok mellé…”
Nem, nem, nem! Ez így nem lesz jó! – tereli el gyorsan sötét gondolatait. Hirtelen feláll a padról, a szemetesbe dobja kávéspoharát és kotorászni kezd a táskájában. Dupla adagot vesz be az orvos által felírt kedélyjavítóból, és elindul a szerkesztőség felé. Helen néhány perc múlva elkezdi érezni a gyógyszer hatását, és mire az irodájába ér, munkatársai újra a folyton mosolygó főszerkesztőt látják tökéletes sminkkel, divatos frizurával és kifogástalan öltözékkel.
Többen irigykedve figyelik, és még többen szeretnének vele életet cserélni.