Petőfinek állni látszott az idő, miközben szaladt a szekér, én viszont épphogy feleszméltem a tejködből, és Panni születése óta hipp-hopp, eltelt közel 2 év. Vagyis elérkezett az itthonlét vége, ideje visszaállnom a munkába. Igen, tudom, hogy az az egészséges, ha a gyerek 3-4 éves koráig a biztonságot adó otthoni környezetben nevelkedik, lehetőleg a szülei között, de sajnos financiális okokból nálunk ez nem kivitelezhető, meg aztán a Hufnágel Pisti is foglalt volt, amikor párválasztás előtt álltam. Aki látta a Facebook-on a bejegyzésemet, az tudja, milyen nehézségekbe ütköztünk a bölcsődei beszoktatás elején, de ezt az élményt már elengedtük. Szerencsére, találtunk egy olyan intézményt, ahova Panni is és én is szívesen megyünk, és ahol úgy érzem, hogy a legjobb kezekben van, szerető és gondoskodó pedagógusok között. Már túl vagyunk 4 napon, és ez a kis tündér olyan ügyes és okos, hogy minden gond nélkül ott reggelizik és ott is ebédel. Részt vesz minden játékban, úgy zúz a homokozóban, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és nagy örömömre meg is védi magát és az érdekeit, ha a helyzet úgy adódik. Sajnos egyelőre még a szopizáshoz is nagyon ragaszkodik ebéd után, de nem adjuk fel, együtt hamar átvészeljük, hogy tejecske csak este van, és anya csak úgy egyedül ringat álomba, még ha együtt is kell elsiratnunk az eddig megszokott szeánszot. Egyébként ma talán másodszor fordult elő velem Panni születése óta, hogy volt egy szabad délelőttöm. Elképzeltem, hogy hazaérek, levetem magam a kanapéra, filmet nézek és kávézgatok, ehelyett gombóccal a torkomban, remegő gyomorral rohangásztam a lakásban izgalmamban, hogy mi lehet az én kislányommal, és ötpercenként néztem a telefonom, hogy biztosan nem hívtak-e még a bölcsiből. Aztán persze minden rendben ment. Panni teli bendővel, jókedvűen jött elém, és egész úton énekelgetett hazafelé. Mondtam neki, hogy nagyon büszke vagyok rá, erre megsimogatta az arcom és átölelt, mintha csak azt mondta volna: "jól van már, na. anya, lazulj egy kicsit!".

Mai divatos szóval élve azt mondanám, minimalisták vagyunk. Ez nálunk annyit jelent, hogy nincsenek felesleges ruháink, amiket évek óta nem vettünk fel, nincs a konyhában olyan edény (kivéve az ünnepi étkészletet), amit ne használnánk heti rendszerességgel, nincs ezer szekrényünk és polcunk tele csecsebecsével és soha meg nem nézett DVD hegyekkel és Panninak sincs több tonna könyve és játéka. Lehet, hogy a lakásunk sivárnak tűnik, számunkra viszont maga a mennyország. 53 másodperc alatt rendet tudok tenni kislányunk szobájában, a férjem kétnaponta úgy lépi át a küszöböt, hogy de jó haza jönni, milyen rend van, és a heti nagytakarítás sem tart tovább 1 óránál (na jó, Pannival 2,5). Én kimondottan szeretem ezt a "sivárságot", mert a sok cucc nélkül is otthon érzem magam benne. Ide teszek egy lampionsort, oda egy zöld növényt, és ha a reggeli kávémmal a kezemben körülnézek, jó érzés tölt el. A minimalizmus nem egyenlő az ürességgel vagy az élhetetlenséggel, és senki ne higgye azt, hogy egész nap itthon ülünk vigyázzban a kanapén, miközben Panni a szőnyeg közepén csendben eljátszik az egyszem babájával. Sőt! Nálunk is van élet. Mi is járunk homokozni, meg csúszni-mászni a mezőn, az én férjem sem egy idomított droid, aki jól nevelten berepül az ajtón, majd csendben leül a sarokba, a mi kenyerünk is morzsálódik és a mi Pannikánk is szórja a kaját, meg keni a joghurtot. A különbség csak annyi, hogy kevesebb holmi között gyorsabban megy a rendrakás.

A fenntartható rend egyik alapja, hogy ki kell selejtezni a felesleges holmit. Tudatosak vagyunk, így a hulladékot szelektálva, a megfelelő gyűjtőedénybe vagy -helyre próbáljuk eljuttatni (pl. lejárt gyógyszert a gyógyszertárba), a használható, jó állapotú ruhaneműt pedig be lehet dobni a ruhagyűjtő-konténerbe is, hiszen szétosztják a rászorulók között. Vagy mégsem? Ennek jártam utána.
Első lépésként felhívtam a pláza parkolójában elhelyezett piros-fehér konténeren szereplő telefonszámot. Érdeklődésemre egy férfi azt közölte, hogy ők csak a szállítással foglalkoznak. Tudomása szerint a ruhák bekerülnek egy szelektálóüzembe, a rossz minőségű textíliákat újrahasznosítják, a jó minőségűekkel pedig a rászorulókat támogatják. - Hogyan jut el a ruha a szegényekhez? - tettem fel a kérdést. - Hát, ööö, nagyon sok szervezetet támogatunk, egyházakat, különféle segélyszervezeteket. - hangzott a válasz. - És mi annak a cégnek a neve, ahova beszállítják a konténereket? - kérdeztem. A dörmögő válaszból azt vettem ki, hogy Textil Kft, amit "meggugliztam", de kiderült, hogy nincs ilyen cég, ezért tovább kutakodtam.
Na jó, nem leszek álszent, ezért elárulom, hogy sejtettem, hogy a történet nem az önzetlen segítésről szól, mert néhány évvel ezelőtt láttam azt a dokumentumfilmet, ami a nyugati ruhagyűjtők nyomában járva fényt derít a nagy átverésre, de kíváncsi voltam, hogy kis hazánkban mi a helyzet ezzel kapcsolatban.
Folytatva a nyomozást, felhívtam a veszprémi Vöröskeresztet, hogy megtudjam, fogadnak-e ruhaadományt, majd megkérdeztem, hogy a hátsó udvarukban lévő piros-fehér ruhagyűjtő-konténer tartalmának mi lesz a sorsa. - Őőőőő, hogy minek? Ja... oda azokat a darabokat dobjuk bele, amik rossz minőségűek, mert sok ilyen jut el hozzánk. Aztán elszállítják. - Hova? - kérdeztem. - Azt nem tudom, de miért érdekli ez magát? - hangzott a válasz.
Következő lépésként szétnéztem a neten kedvenc keresőmotorunk segítségével, ami a használt ruha gyűjtő konténer (ki tudja, hogyan kell helyesen írni?) kulcsszóra kiadott pár cikket, többek között a Blikk.hu egyik írását, Leleplezte a Blikk a használtruha-maffiát! címmel. A fotókkal tarkított oknyomozás arról számol be, hogy hogyan pakolják ki a "maffiózók" a tárolóedényeket (úgy, hogy az egyik belemászik), majd vélhetően a piacon értékesítik a lopott ruhákat. A cikk írója szerint nagy károkat okoznak ezzel, hiszen a konténerek tartalma rászorulókhoz kerülne, többek között a Vestimentum Ruhagyűjtő Alapítványon keresztül, mivel a legtöbb ilyen tárolót ők működtetik. Természetesen a Vestimentumot is felhívtam, és megtudtam, hogy jelenleg nincs sehol kihelyezve konténerük, valamint bizonyos okokból  nem tudnak ruhaadományt fogadni. Ezen kívül azt is elmondta az úr, hogy a fehér alapon piros feliratos konténerek a Textrade Kft.-hez tartoznak. Hogy a Blikk írása fizetett cikk volt-e vagy egy tájékozatlan újságíró hordott össze hetet-havat, az egyelőre nem derült ki.
A Textrade Kft. számát tárcsázva viszonylag gyorsan eljutottam egy hölgyhöz, aki érdeklődésemre elmondta, hogy igen, hozzájuk szállítják be a kérdéses tárolókat. Azt biztosan tudja - mert ő azon a telephelyen dolgozik-, hogy a silány ruhákból géprongy lesz, amit TOVÁBBÉRTÉKESÍTENEK, és igen, szerinte jól sejtem, hogy a többi megy bálás ruhának. Újra tárcsáztam a céget, és megkerestem a bálás ruhák értékesítésével foglalkozó illetékest, hogy megtudjam, honnan származnak az "extra minőségű export" használt holmik. - A bálák 80%-át Angliából szállítjuk be, a maradék 20%-ot pedig Svájcból, Németországból és Hollandiából. - érkezett a válasz. - És a hazai ruhagyűjtő-konténerek tartalma is bekerül a bálákba? - kérdeztem. - Hogy mi? Ja, hát azokat szétválogatjuk, de a magyarok általában másodosztályú vagy annál is rosszabb minőségű ruhát dobnak csak ki. - És mi lesz a másodosztályú textilekkel, azokat nem lehet bálában megvenni? - érdeklődtem. - Hát végül is de, azokat is meg lehet venni, általában a piacosok keresik vagy akik ilyen jellegű árukészletet tartanak. - válaszolta az ügyintéző,  majd hozzátette, hogy be lehet menni személyesen is az üzembe körülnézni, és szívesen küld egy árlistát az e-mail címemre. A levelet 5 perc múlva megkaptam, melyből kiderült, hogy kb. 0,5-től 10 Euro/kg egységárig lehet tőlük használt ruhát vásárolni. Hogy a külföldi extra minőségből mennyi a valódi külföldi, hogy azok is ilyen konténerekből származnak-e és hogy a mi rossz minőségű ruháink,ami még nem a géprongy kategória, hol kötnek ki, annak most nem jártam utána. A fentebb említett leleplező film szerint egyébként Európa "ruhaszemete", mint annyi minden más, Afrikába kerül, ahol egyes országokban a használtruha-üzlet teljesen megölte a textilipart.
Összegezve: a fehér-piros ruhagyűjtő-konténereket egy vállalkozó beszállítja Székesfehérvárra a Textrade Kft.-hez, ahol azok tartalmát szortírozzák. Egy részük - a silány minőségű - géprongyként, az eladható minőségű bálás ruhaként kerül TOVÁBBÉRTÉKESÍTÉSRE.
Hogy átvernek-e minket? A konténerek színe alapján ugyan asszociálhatunk a Vöröskeresztre és feltételezhetjük, hogy a ruhák a rászorulókhoz kerülnek, továbbá hihetünk az erről szóló városi pletykáknak is, de az igazság az, hogy egyik konténeren sem szerepel a Vöröskereszt vagy más segélyszervezet neve vagy logója. Némelyik gyűjtőedényen rajta van ugyan, hogy az ott elhelyezett ruhákat és cipőket a Textrade Kft. hasznosítja, melyből az Összefogás a Magyar Családokért Országos Egyesületet támogatja, de hogy mekkora összeggel és milyen rendszerességgel, azt nem hiszem, hogy valaha megtudjuk. Az egyesületnek egyébként a weboldala nem elérhető, a Facebook oldalán pedig összesen 3 bejegyzés szerepel.
Szóval átvernek minket? Igen, ha hagyjuk magunkat megvezetni.

Egy felnőtt ember szervezetének napi 2,5-3 l folyadékra van szüksége - elsősorban víz formájában -, melyet ajánlott kis mennyiségekben, az ébren töltött idő alatt egyenletesen elosztva fogyasztani. A szoptatós anyukának még ennél is többet kell innia. De mi van akkor, ha a szoptatott gyermek korban már elérte a játszótéri érettséget és nem akar otthon ülni egész nap? Hogyan oldható meg a folyamatos ivás a szürke hétköznapokon, távol az otthontól? Hát sehogy.
Reggel anyuka felkel, mert felébresztik, megissza a kávét, majd a reggeli rutin után összeszedi toalettjét és elindul a csöppséggel a játszótérre. Azért délelőtt, mert hősünk nem szereti sem a tömeget, sem a 40 foktól felforrósodott homokot. Az idő 9 óra körül jár, a gyerek játszik szépen, anyuka egymás után készíti a homokozóban a sütiket, lepkéket és virágokat, miközben érzi, hogy kezd kiszáradni a szája, megfájdul a feje, egyszóval elkezdi gyötörni a szomjúság. Inna is, meg nem is, mert ugye ami egyszer bemegy, az ki is fog jönni, a játszótéren pedig nincs lehetőség a kulturált ürítésre. Lehet ugyan pisilni a homokba, mint a macskák vagy a bokor tövébe, mint a kisgyerekek, jobb helyeken van kirakva egy műanyag pottyantós, ahova viszont gyerekkel együtt nem lehet beférni, meg gusztustalan is. Mit tehet emberünk? Vagy reménykedik abban, hogy jön egy ismerős, akire rá lehet bízni arra a 3 percre a kisdedet, és erre bazírozva vakmerően belekortyol gyermeke kulacsába vagy aszalódik tovább. Mivel ismerős ilyenkor sosem jön, marad az utóbbi lehetőség, vagyis az előre megfontolt dehidratáltság. Aztán 11 körül, mikor már nem bírja tovább, elindul az üvöltő gyerekével haza, aki persze még nem szeretne menni, hiszen ő evett, ivott, a pelus meg elbír még pár deci folyadékot. Útközben reménykedik, hogy nem lesz piros a lámpa és talál a bejárathoz közel parkolóhelyet, és legszívesebben már a liftben elkezdene vetkőzni, mert a reggel megivott kávé - a kevés bevitt folyadék ellenére - azért teszi a dolgát és hajtja a vizet, mármint amit talál. Hősünk átverekszi magát a biztonsági zárak erdején, az újra üvöltő gyermek társaságában nyitott budiajtónál megkönnyebbül - miközben abban reménykedik, hogy a bejárati ajtót becsukta a nagy sietségben -, majd sivatagi utazót meghazudtoló módon ráveti magát a csapra, mert tudja, hogy a felnőtt ember szervezetének napi 2,5-3 l folyadékra van szüksége.  

Hosszú évekig vártad, most itt van és nem élvezed minden percét. Gyermeked mosolya napról napra angyalibb és egyre könnyebb vele kommunikálni, a férjed szeret és megért, a közös otthonotok egy panelkaptárban van ugyan, de kihoztad belőle a maximumot. Látszólag semmi okod panaszra, te mégis néha úgy érzed, egy világ boldogtalansága ül a válladon. Anyai magányod napjai egyformán telnek, és talán túl sok időd van azon gondolkodni, hogy mit tudnál jobban csinálni. Jobb programokat kitalálni a gyerekednek, jobban szervezni a napjaidat, jobb ételeket főzni, jobb feleséggé és sokkal jobb anyává válni. A sportolás ellensúlyozta ezt az érzést, azonban a szülés következtében kialakult egészségi problémáid most annak is megálljt parancsolnak. Nincs futás, nincs kanga, se Bettihez járkálás heti egyszer, és nem tudod, meddig kell még nélkülöznöd a futócipődet. Talán ez az egyik oka a rosszkedvednek. A barátnőid elkoptak mellőled, és van úgy, hogy hetekig nem keres senki a közvetlen családtagjaidon kívül. Egy ideig még próbálkoztál tartani a kapcsolatot a régi arcokkal, de mindenki siet, dolgozik, nem ér rá, felnőtt fejjel pedig nem állsz oda az új anyaismerősöd elé, hogy "leszel-e a barátom". Mert ő sem ér rá. Megy oltatni, etet, altat, és talán szabad perceiben ugyanúgy arról gondolkodik, hogy hova tűntek a társas kapcsolatai.  

Itt a nyár, a strandolás és a fesztiválok ideje. Egymást érik a szabadtéri rendezvények, ahol az ember nem győz válogatni a sok élőzenés program és kulináris élvezet között. Az ember, akinek nincs egy másfél éves gyereke. Annak az embernek ugyanis, akinek mindennapjait egy totyogó aranyozza be, esélye sincs fesztiválozni, mivel minden program este 7-8 körül kezdődik. Vajon miért nincs egy jó koncert matinéidőben? A szoptatós anyuka is ki van ám éhezve a rockzenére, meg a fesztiválérzésre!
Fentiek híján egyéb módon tettük izgalmassá a nyarat. Például vettünk egy új zuhanyfüggönyt, vásárolni jártunk a cseppet sem gyerekbarát boltokba és háromszor elhagytuk a megyét. Néha züllöttünk, ilyenkor mekis kaját ettünk (már Veszprémben is kapható gluténmentes szendvics) és 2%-os sört is ittunk mellé. Strandolással egyszer próbálkoztunk, de Panni visítása meggyőzött arról, hogy korai még neki a pancsolás. Ott álltam térdig a 26 fokos Balatonban, és kislányunk torkaszakadtából üvöltötte, hogy "nenene". Már úgy volt, hogy hőgutát kapok a vízben állva, mert a gyerek kismajomként csimpaszkodott belém, így esélyem sem volt elmerülni, de végül megoldottuk, hogy én is vizes legyek. Egyik délelőtt el akartunk menni a cseszneki várba, de miért is ne, az is csak 10-kor nyit, az nekünk meg már későn van. Hogy miért? Mert ha 11 után ülünk Pannival autóba, tuti elalszik, akkor pedig délután nem tud, amitől dilis lesz, aztán meg késő estig csak üvölt.
Az idei nyár tanulsága: a napirend a barátunk, a szabadtéri programok viszont nem.

Panni születése óta rendszeresen a hétfőket választom takarítós napnak. Annak ellenére, hogy nem dolgozom, továbbra is utálom a hét első napját, és mivel takarítani sem nagyon szeretek, gondoltam, összekötöm a rosszat a rosszabbal. Szóval ha hétfő, akkor nagymosás és takarítás, néha egy kis főzéssel tarkítva.
Eleinte, amíg Panni kisbaba volt és naponta kétszer aludt, felvettem a hordozóba, és amire kiporszívóztam a lakást, a kisded kialudta magát. Később, amikor délelőttönként már nem aludt (kb. 10 hónapos kora óta) különféle trükkökkel próbáltam meg egy helyben tartani, amíg egy-egy szobával végeztem, pl. teleraktam a kiságyát játékokkal vagy beültettem az etetőszékbe valami finomsággal vagy egy színes könyvvel. Mivel egy darabig nem tudott kijönni a teraszra a magasított küszöbön, a teregetés sem volt nehéz, csak arra kellett figyelni, hogy ne hűtsem ki nagyon a lakást az ajtónyitogatással. Általában becsuktam magam mögött az ajtót, majd 1-2 ruhadarabonként benéztem, hogy minden rendben van-e, az apró dolgokat pedig a szobában csíptettem fel a zokniszárítókra és úgy vittem ki.
Aztán ez az időszak is elmúlt. Panni megtanulta, hogyan kell kimászni a teraszra, hogyan kell felmászni a kanapéra és az ágyra, ahonnan szerencsére magabiztosan le is tud mászni, és elkezdték érdekelni a takarítás kellékei, többek között a porszívó, a "cifraporoló" és a felmosó. Már nagyon szeretne segíteni, de mivel minden mozdulata balesetveszélyes, a hétfői takarítás egyfajta extrém sporttá vált.
A portörléssel kezdjük. Én egy mikroszálas ronggyal, Panni pedig egy kis poroló ecsettel indulunk eltüntetni a heti koszt az éjjeli szekrényekről, a tévéről és az asztalokról, aztán jön a porszívózás, végül pedig megpróbálom feltörölni a padlót. Mivel a feltörlés nagyon tetszik Panninak, mindig el akarja venni tőlem az apparátot, és ha nem sikerül, hatalmas hisztibe kezd. Az a technikám, hogy hátrafelé mosok fel, persze villámgyorsan, közben a kisdedet terelgetem kifelé a szobaajtón, miközben megpróbálom megakadályozni, hogy rohangáljon az ágyon, lerántsa a virágot vagy összemászkálja a vizes padlót. Miután végzek, lecserélem a mopot egy szárazra, amivel Panni kedvére sikálhatja a szőnyeget és a parkettát. Először azokat a helyiségeket takarítom ki, aminek van ajtaja, így oda már nem tud visszaszökni, a nappali marad a végére. Közben persze a gép mos, a program lejár, jön egy újabb teregetés, majd a megszáradt ruhák beszedése, hajtogatása, elrakása, amit Panni szintén szeret megvétózni.
Szerencsére a minimalizmus hívei vagyunk, ezért nincs tele minden bútorral meg csecsebecsékkel, ennek ellenére a takarítás egész délelőttös program. Ha valamit leteszek, Panni egyből rácsap, és elkezdi húzni, tépni, vonszolni vagy egyszerűen csak bele- vagy ráül. Kedvence a lavór, amibe belemászik, majd közli, hogy "csücs", és belehuppanna, de már kinőtte. A szemem sarkából folyamatosan résen kell lennem, hogy megmentsem egyszülöttemet az el- és leeséstől, a lavórból kiborulástól vagy hogy beverje a fejét, miközben arra is figyelni kell, hogy ne hadonásszon a felmosóval, mert kiüti a tévét vagy az akvárium oldalát.
Az idő közben rohamléptekkel halad, én pedig egyre nagyobb sebességgel cikázok a lakásban, hogy ne csússzunk el az ebéddel, mert ha nagyon későre sikeredik a délutáni altatás, akkor akár másfél órás procedúra is lehet belőle. Akár meleg van, akár nem, rólam minden hétfőn szakad a víz, és annyira elfáradok délutánra, hogy legszívesebben megverném a szomszédot. Vagy a postást.

Minden nyárnak megvannak a hívószavai. Gyerekkoromban a mama, Veszprém, tábor, később a lángos, fagyi, hülye vendégek jellemezték a július-augusztust, aztán volt egy rövid fesztiválok, tengerpart időszakom, az idei nyár pedig  egészen különleges. Egyrészt azért, mert nem tudjuk elhagyni a megyét, Panni ugyanis 20 perc után elkezd üvölteni az autóban (jobb, mintha hányna), másrészt pedig találtak rajtam egy gyanús anyajegyet, amit szinte azonnal kimetszettek, így a felkaromat 3 hétig nem érhette víz. A szövettani eredmény szerencsére negatív lett, de jól rám ijesztettek azzal, hogy mi lehetett volna ebből a kis fekete pöttyből, és melegen ajánlották, hogy évente menjek vissza szűrővizsgálatra. A karom most olyan, mintha egy gyerekcápa beleharapott volna, és szeptember végéig tapaszozni kell, így a Balatonra mászkálás kimarad. Helyette benézünk a ma kezdődő Utcazene fesztivál koncertjeibe (szigorúan matinéidőben), aztán lemegyünk Kapolcsra a Művészetek völgyébe, hogy a vásárban elköltsünk egy valag pénzt, és eltöltünk majd két napot a Zirc közelében lévő Tündérfarmon is. A család rockstar harmada augusztusban fellép a Szigeten, aztán vége is a nyárnak, és Panni októbertől kezdi a bölcsit. 
Tényleg ilyen gyorsan megy az idő vagy én öregszem? Vagy a tükör görbe? :-)

Gombócból sok, esőcseppből kevés, bankszámlaegyenlegnek gyér. Betöltöttem a 37-et is. Jó érzés. A születésnapom csodálatos volt, és ezt nagyban szerető férjemnek köszönhetem, aki szinte egész évben lesi a kívánságaimat, és mindig meglep valami szívem vágya ajándékkal. Ez az idén egy új Metallica póló volt és egy nagyon krémes torta. Mindkettőt megkaptam, az egész napot hármasban töltöttük, reggelire, ebédre és vacsorára is tortát ettem, anyukám és a tesóm is felköszöntött egy dallal, az üzenőfalam szinte felrobbant a sok jókívánságtól és egész nap a pörgős szoknyámban voltam.
Hogy mit kívánhatnék ennél többet? Csillámpónit karácsonyra. :-)

Ne rohanj! Lassabban, mert el fogsz esni! Nem, nem, mégse! Tudod, mit? Inkább szaladj, rohanj, fuss! Légy szabad és ne félj, ha elesel, mert én ott leszek és felsegítelek, ha egyedül nem megy. Mássz fára, lógj le a mászókáról és hidd el, hogy képes vagy bármire! Persze azért azt nem fogom engedni, hogy beülj a forró sütőbe vagy hadonássz a nagykéssel és az autók között sem fogunk fogócskázni, de szeretném, hogy amennyire csak lehet, saját magad tapasztald meg a fizikai valóságot. Fogj bodobácsot, kergess hangyát, egyél lóherevirágot és ne neheztelj, ha néha mégis azt hallod, hogy "ugye, ugye"! Tudod, csak a hozott minták mondatják majd velem, nagyanyáink és anyáink öröksége, de hidd el, ők is csak szeretetből féltettek.