Mi is körbefutottuk, mert ott volt. 
Tavaly ősszel megkérdezték anyukatársaim, nincs-e kedvem csatlakozni az Ultrabalatonon induló csapathoz. Gondoltam, miért is ne, végre lefutom a félmaratont. Elkezdődött a szervezkedés, és úgy alakult, hogy én lettem a csapatkapitány, ami elég sok intézni valóval járt. Ahogy közeledett a verseny, a családom annál többet látta a kezemben a telefont, ahogy épp a messenger-en írok valakinek vagy üzenetet kapok, és gyakran előfordult, hogy a fürdetés vagy vacsorakészítés helyett is a csapat ügyeit egyengettem. Őszintén szólva, mire elérkezett a rajt ideje, egy kicsit már megfáradtam. Időközben az is kiderült, hogy a többiek inkább rövidebb szakaszokat futnának, ezért az én 20-21 km-em sem jött össze egyben, és mivel éjszakai etapot nem tudtam vállalni Panni miatt, kimaradtam a legjobb részből, a sötétben, viharban futásból is, amit nagyon bántam, mert ez lett volna az igazi kihívás és az igazi csapatépítés. Közben ugye megműtöttek márciusban, majd 6 helyett 8 hét regeneráció következett teljes sporttalanságban, én pedig naivan úgy gondoltam, hogy vagyok már annyira edzett, hogy a kisujjamból kirázom a rám eső 2 szakaszt. Hát tévedtem.
A verseny első napján Dörgicséről futottam le Zánkára, a volt úttörővárosba, óriási szélben, ami egy ideig hátulról fújt, és a tervezetthez képest 3 perccel előbb értem célba. Gondoltam, ez volt a bemelegítés, másnap jobban fog menni a 8 km. Vasárnap Balatonszéplakon kisebb fennakadások után még erősebb szélben vágtam neki a távnak, és már az első 1 km-en éreztem, hogy nem megy. Nem ment, mert izgalmamban nem reggeliztem, mert  tökegyedül éreztem magam, mert a férjem elkerült, hiába jött utánam kocsival és csak az utolsó 500 m-en találkoztunk újra, mert túlöltöztem, ezért útközben meg kellett állnom levenni a pulcsit és átvariálni a felszerelésem, mert Panni előző éjjel kb 5-ször szopizott, mert a verseny előtt nem tudtam rendszeresen eljárni futni, mert a külső combomban folyamatos feszülést éreztem, mert szúrt a bordám alatt, és nem ment, mert nem tiszteltem a távot és nem figyeltem a testem jelzéseit.
Sokan mondják, hogy milyen könnyű annak, aki szokott sportolni, sokkal könnyebben megy neki. Jelentem, minél többet sportolsz, annál több részed sérülhet meg, és az idő előrehaladtával annál több meló fenntartani a fitt állapotot. Mert nem elkezdeni nehéz, hanem hétről hétre nap mint nap tenni az állóképességért, dacolva fáradtsággal, betegséggel, a korral, a hormonokkal, az időjárással, a saját elvárásaiddal, és a legnehezebb megtanulni, hogyan lépd túl a kudarcaidat. Na ez utóbbitól lesz valaki profi, én pedig még nagyon nem vagyok az. Sajnos néhány évvel ezelőtt kiderült a lőbajnokságon, hogy a versenyhelyzet engem megbénít és szinte lenullázza a teljesítőképességemet, és az Ultrabalatonon sem történt meg a csoda.
Mi? Hogy félmaratoni táv? Jelenleg pont olyan távolinak érzem, mint 8 évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a futást.
Közben persze az ismerősök gratulálnak, a csapat lelkesedik, és bár tudom, hogy 16,5 hónappal egy komplikált szülés és 2,5 hónappal egy nőgyógyászati műtét után verni kéne a mellem, hogy mire vagyok képes, nem megy. Csalódtam magamban és úgy érzem, a 7 perc/km-es lassúságom visszahúzta a csapatot, és én voltam a leggyengébb láncszem.
Lehet, hogy az elmúlt hónapok megpróbáltatásai vagy a fáradtság teszi, de el kell kezdenem dolgozni azon, hogy minden helyzetben jól érezzem magam, és amíg ez nem sikerül, az én érmem egyelőre az asztalfiókban marad.

Az utóbbi időben sokat káromkodtam. Ismét. Nem azért, mert anyukám nem tanította meg, hogy káromkodni csúnya dolog, de néha úgy érzem, a verbális agresszió az egyetlen kiút a csapdából. A csapdából, melybe magam kergettem bele saját magam, mert hagytam, hogy az elvárásaim nap mint nap megrágjanak, majd kiköpjenek. Talán be kellene látnom, hogy jelen állapotomban elérhetetlen, hogy nőiségem minden szintjén a maximumot hozzam. Talán le kellene tennem arról, hogy egyszerre legyek jó anya, feleség, lánygyermek és húg, miközben életerőtől sugározva élek bele a nagyvilágba, és persze marad időm a szemöldökszedéstől kezdve a futáson keresztül az olvasásig mindenre, amit csak testem-lelkem megkíván. Talán szemet kellene hunynom az ágy alatt növekvő porcicák, az epilálatlan vádlim és az egyre nagyobb halomban álló szennyes léte felett, és itt lenne az ideje, hogy önző módon magamat előtérbe helyezzem, és azt mondjam, lósz@rt lesz itt minden napra főtt kaja, meg tiszta ruha. Talán az egyre több figyelmet követelő Pannikánkat többször kéne lepasszolnom fűre-fára, fizetős játszóházba, és talán nem kellene az igényei szerint kialakult napirendet szinte percre pontosan betartanom. Talán. Csakhogy az nem én lennék. Azt mondják a keleti bölcsek, hogy minél többször születik le egy lélek, annál nyugodtabb és annál könnyebben veszi élete akadályait. Nekem egyelőre marad a káromkodás.

Panni elkezdett járni, ezért kibővült a tennivalók listája. Míg Révfülöpön voltunk, minden délelőtt elmentünk tyúklesre, leellenőriztük, hogy a környék baromfiállományát mennyire tizedelte meg a róka. Veszprémben sajnos erre nincs lehetőségünk, itt legfeljebb a galambállomány exponenciális növekedését tudjuk tanulmányozni a teraszunkra behulló galambürülék mennyiségéből történő következtetés módszerével. Nincsenek csodák, a panel továbbra is panel. Valamelyik szomszéd mindig este mos, valamelyik kutya mindig hajnalban ugat, a lift hetente megadja magát és a játszótér homokja tele van csikkekkel. Na nem mintha Pannit nagyon érdekelné a hinta vagy a mászóka. Ő egyelőre jobban szeret belehuppanni a fűbe és pitypangot morzsolgatni az ujjai között, miközben figyeli a gyerekeket. Néha dob feléjük egy mosolyt, de ha meglát egy újabb virágot, azonnal leszedi és elkezdi szagolgatni. A múltkor a kávéscsészén lévő levendulára mutatott, majd úgy csinált, mintha megszagolná. Szerintem nagyon okos. Sőt, nyilván ő a legokosabb. Egy 16 hónapos kis hippi 15,5 foggal, fülig mosollyal, és a néha megfejthetetlen non-stop hisztivel.

Március 3-án megműtöttek, ezért most böjtölök: húsvétig nincs semmi mozgás, semmi emelgetés, semmi futás. Azt hiszem, a húsmegvonást jobban bírnám, mint ezt a keserves semmittevést. A műtét részleteibe most nem megyek bele, jobb, ha a feledés homályába vész minden emlék ezzel kapcsolatban, meg aztán érzékenyebb lelkületű olvasóimat sem akarom elriasztani. Elég, ha annyit mondok, katéter ... remélem, nem lesz gyakori vendég az életemben.
A kórház szép volt és tiszta, kedvesek voltak a nővérek is. Mielőtt a műtősfiú betolt a tett helyszínére, megkérdezte, hogy van-e kivehető fogsorom, és megnyugtatott, hogy a zokni maradhat, ha ma reggel vettem fel. Nem! Anyád! A régészek találták! - vághattam volna vissza, ha nem lettem volna teljesen betojva a rám váró beavatkozástól. Ezelőtt ugyanis még nem volt műtős élményem. Na jó, ezer éve, kb. 5 éves koromban hörgőtükrözésem volt, és vagy 20 évvel később kivették a mandulámat, de mivel akkor nem altattak, egy raktárra hasonlító helyiségbe toltak be tolószékben, és én magam fogtam a vesetálat, amibe a doki "szórta" a manduláimat. Aztán ugye volt a szülés, de az pláne nem hasonlított egy vészhelyzetes vagy klinikás jelenetre sem.
Felnőttkori életem első műtőben tett látogatása tehát megtörtént. A falak egyáltalán nem voltak zöldek, de mindenki jól be volt öltözve és latin szavakkal tűzdelt rövid mondatokkal dobálózott. Az egyik szájmaszkos rám köszönt, ezért gondoltam, ő lehet az orvos. Mivel előtte csak egyszer találkoztam vele, nem ismertem fel ebben a jelmezben, szóval tőlem a kazánfűtő is lehetett. Kicsit olyan volt, mint mikor rád köszönnek motorról, és te bambán csak ennyit tudsz mondani: Helló, bukósisak!
Az altatás nem volt olyan rózsaszín, ahogy ígérték, és ezt félkómásan szóvá is tettem: Nem is álmodtam szépeket! Nálam mindenki összevissza pakolt! Észrevételemre a nővér persze nem reagált, mint ahogy a műtősfiú sem arra, mikor nekem tolta a másik beteg ágyát és felkiáltottam, hogy dodzsem. Gondolom, ennél cifrábbakat is hallottak már.
A műtét sikerült, a beteg túlélte. Mivel egynapos sebészet volt, reggel mentem, este jöttem, másképp nem is vállaltam volna Panni miatt. Egy hétig otthon lábadoztam, de sajnos a család kereső egyharmadát visszahívta a kötelesség, ezért leköltöztünk Révfülöpre anyukámhoz, és most itt várjuk hogy véget érjen a nagyböjt.

Tegnap egy érdekes dolog történt. Délután hazajöttünk, beszálltunk a liftbe hárman, plusz a Panni, majd jött a felső szomszéd, és még ő is benyomakodott. Mondom, kösz, én inkább akkor gyalog megyek, klausztrofóbiám van. Erre kiröhögött.
Nem részleteztem, hogy csak akkor tör rám a menekülhetnék, ha a negyedik ember is beleáll az arcomba, hogy nem akarok egy idegennel beszorulni abba a liftbe, amit havonta kétszer szerelnek, és utálom a hatodikig más virágillatú öblítőjét, cigiszagát és savanyú leheletét szagolni. Ha ez a bezártságtól való félelem, akkor vállalom: fóbiám van.
Kiröhögött, de nem tudja, hogy nap mint nap hallom, ahogy üvöltözik a családjával, hogy tudom, ő főz az asszony helyett és tudom, hogy a múlt héten hangosan zokogott az üres lakásban. Kiröhögött, mert úgy érezte, végre valaki nála is nyomorultabb.

Vannak az életben felbecsülhetetlen pillanatok. Például amikor a szomszéd a liftből kiszállva közli, hogy egy hete fosik és hány, és mivel nem akarod megsérteni, próbálsz vele levegővétel nélkül beszélgetni. A lakásba beérve aztán feltúrod a szekrény mélyéről az összes kézfertőtlenítőt, lecseréled a ruhád, beveszel egy újabb C vitamint, majd olyan alaposan próbálsz megtisztulni a vélt és valós vírustámadástól, mint amikor Ace Ventura rájött, hogy Einhorn az Finkle, Finkle az Einhorn. Persze számomra is egyértelmű, hogy vírusok mindenhol vannak, de nem szeretem tudni, hogy előttem milyen devlás illető kapaszkodott a buszon vagy fogta meg a bevásárlókosarat. Szép dolog az őszinteség, csak néha kicsit fáj.

Barátnők ide, cimborák oda, kisgyerekes anyának kisgyerekes anya a legjobb barátja. Nem azért, mert ez egy külön kaszt, ahova csak gátsebbel, tejtől ázott pólóban lehet belépni, sokkal inkább azért, mert aki nem éli át, az nem érti. Egy 6-8 órát aludt felnőttnek hiába próbálnám megmagyarázni, miért szeretném tőből letépni annak a kutyának a fejét, amelyikre pont akkor jön rá az ugatás, amikor Pannit délután kettőkor végre sikerül elaltatni, vagy miért zavar, ha napközben légkalapácsoznak az utcán. Amíg nem volt gyerekem, szinte észre se vettem az ilyen zajokat. Azt is csak egy sorstárs érezheti át, milyen nyűg néha reggelente rendes ruhát felvenni, miért olyan nagy kín elindulni a boltba, vagy milyen érzés estefelé azon gondolkodni, hogy vajon aznap mostam-e már fogat, mert nem emlékszem. Sorstársak vagyunk. Nem tudjuk, a másik anyuka hova járt iskolába, milyen zenét szeret, de ismerjük a szülésnél keletkezett minden egészségügyi problémáját, tudjuk, mennyire tápláló a teje és melyik éjszaka mennyit aludt az éppen fogzó gyerekével.
A legjobb, amit a nehéz időkben tehetünk, hogy sorstársakat keresünk.

Panni megkapta a kötelező védőoltást, amitől - életében először - belázasodott. Gyakorlott és higgadt szülőként frászt kaptam, miután a lázmérő higanyszála elérte a 39,2 fokot, amit ijedtemben kihúztam, és pánikszerűen utasítottam a férjemet, hogy azonnal hozza a kúpot. Szóval  nem tudom, mennyi volt a gyerek láza. Sok. Több, mint amennyire számítottunk. A kúp szerencsére gyorsan megtette hatását, egy óra múlva szinte nyoma sem volt a bágyadtságnak. Már kezdtünk fellélegezni, mert Pannika elaludt, ám ekkor rájött egy fuldoklós köhögés, ránk meg egy újabb frászkitörés. Hívtuk az ügyeletet, hogy vajon ez normális-e az oltás után, de csak a diszpécserig jutottunk, aki közölte, hogy a védőoltás az, amikor legyengített kórokozót juttatnak a szervezetbe, és szerinte a köhögést más okozza, de ha ez megnyugtat minket, vigyük be a gyereket az ügyeletre. Kösz a tanácsot! Végül nem vittük, mivel láza addigra már nem volt, és éjfél körül sikerült nyugodt(abb) álomba szenderülnie. Másnap felkerestük a gyerekorvost, aki nem hitt a fülének, miután elmeséltem, hogy a sürgős esetekben hívandó számon nem jutottunk el szaksegítségig, és amúgy tőlem hallott először az ügyeleti telefonközpontról is.
A diszpécser hölgyről persze nem derült ki, hogy betanított munkás-e vagy van valami eü. végzettsége is, de szerencsére nem volt semmi komoly bajunk, csak a "meningokókusz" ütött ki minket kicsit.  

Egy évvel ezelőtt elfolyt magzatvízzel feküdtem a veszprémi szülészet vajúdójában, és olvastam a karácsonyra kapott Quimby könyvet, mivel egy darab fájásom se volt. Panni már nem érezhette annyira jól magát odabent, amiről a belőlem zölden szivárgó folyadék tanúskodott, ennek ellenére nem sietett nagyon a külvilágra. Mivel nem tudtam, mi vár rám, nem is voltak elképzeléseim sem a vajúdásról, sem az egyéb fájdalmakról, de gondoltam, hogy ez még biztos nem az, ha közben nyugodtan olvasgatok. Ha jól emlékszem, délután hat körül vittek át a szülőszobába, ahol először kaptam egy infúziót, majd jött a "fájáshormon". Na ettől aztán megjött az én kínom is! Szerencsére, a legnagyobb szenvedésre beengedték a férjemet, aki addigra már kockára ülte a fenekét a váróban. Közben az oxitocin olyannyira megtette hatását, hogy csillagok helyett már az egész Tejútrendszert láttam, és miközben erősen szorítottam szívem választottja kezét, majdnem letörtem az ujját. A fájás utáni szünetben ő csak rám mosolygott, majd lehúzta az ujjáról a gyűrűt és zsebre rakta.
Míg még egyedül voltam, a szomszéd szobában egy bolond nő műsorozott. A negyedik gyerekét hozta világra, ami legfeljebb egy órán keresztül tartott, de olyan hisztit csapott, hogy ő belehal a fájdalomba, hogy a szülésznők legszívesebben kirakták volna. Egy másik lányanyát közben lecsesztek, hogy miért pizsamát hozott hálóing helyett, és ne nyavalyogjon már, ez még nem is a szülési fájdalom. Ha jól emlékszem, abban a műszakban 8 baba született, szóval nem irigyeltem a szolgálatosokat.
Panni hosszas próbálkozás után végül este 11-kor sírt fel először, de az addig vezető utat most inkább nem részletezem. Az biztos, hogy életem legszürreálisabb élménye volt, amihez hozzájárult az is, hogy nem kaptam fájdalomcsillapítást sem gáz, sem tabletta, sem egyéb formában, viszont annyi vért vesztettem, hogy a vasam a kritikus alá süllyedt.
Már hajnalodott, mire visszakerültem az osztályra, és a csecsemősöknek köszönhetően, akik néhány órán keresztül gondoskodtak kislányunkról, sikerült egy kicsit aludnom is. Másnap reggel behozták a kisdedet, hogy szoptassam meg. Én még azt sem tudtam, mit kell csinálni, de ő már óriásira tátott szájjal kereste a tejecskét. Nagyon pici volt, bár a többi babához képest óriási, és ideje nagy részében "ó"-ra nyitott szájjal tanulmányozta új környezetét. Nem sírt sokat, inkább csak nyekergett kicsit, és türelmesen elviselte az első bénázós pelenkacserét is. Emlékszem, a szomszéd szobába mentem át megkérdezni, hogy melyik a pelus eleje, mert a szintén kezdő szobatársammal nem sokat tudtunk egymásnak segíteni. Meg is jegyezte az egyik nővér, hogy nem érti, miért nem megy, ő gyerekkorában a macskát is átpelenkázta. Nekünk nem volt macskánk, a tesóm meg elszaladt volna... :-)
Az elmúlt egy évben azért belejöttünk a dolgokba. Bár folyamatosan felteszem magamban a kérdést, hogy biztosan jó-e az, amit csinálok, remélem, jó úton haladunk.

Az elmúlt hónapokban heti többször volt rossz a lift, a szomszéd továbbra is láncdohányos, valaki mindig bablevest főz és amúgy is, tömény panelcsömöröm van, így leköltöztünk egy hétre Révfülöpre. Panni boldog, hogy minden nap láthatja a mamát és Riki kutyát, anyukám örül, hogy minden nap játszhat az unokájával, és én is örülök, mert sokkal jobb itthon. Még a futás is jobban megy a vízparti sétányon, mint a Tesco felé a betonon.
Ilyen inspiráló környezetben mi mással üthettem volna el az időt - mivel továbbra is rengeteg a szabadidőm -, mint egy kis horgolással. Az oktatóvideókat nézve pofonegyszerű egy karácsonyi harang elkészítése, engem azonban jól megizzasztott. Az egyik láncszem túl laza lett, a másik meg olyan szoros, hogy csak úgy csikorgott alatta a tű, és miközben én próbáltam kikeveredni a varázskörből, Panni próbált belekeveredni a gombolyagba. A végeredmény egyelőre nem túl szép, de anyukám szerint ki kell keményíteni, és jó lesz.
Azt hiszem, várkisasszony koromban nem én voltam a kézimunka-királynő, de legalább vicces a horgolásos szakzsargon.