Petőfinek állni látszott az idő, miközben szaladt a szekér, én viszont épphogy feleszméltem a tejködből, és Panni születése óta hipp-hopp, eltelt közel 2 év. Vagyis elérkezett az itthonlét vége, ideje visszaállnom a munkába. Igen, tudom, hogy az az egészséges, ha a gyerek 3-4 éves koráig a biztonságot adó otthoni környezetben nevelkedik, lehetőleg a szülei között, de sajnos financiális okokból nálunk ez nem kivitelezhető, meg aztán a Hufnágel Pisti is foglalt volt, amikor párválasztás előtt álltam. Aki látta a Facebook-on a bejegyzésemet, az tudja, milyen nehézségekbe ütköztünk a bölcsődei beszoktatás elején, de ezt az élményt már elengedtük. Szerencsére, találtunk egy olyan intézményt, ahova Panni is és én is szívesen megyünk, és ahol úgy érzem, hogy a legjobb kezekben van, szerető és gondoskodó pedagógusok között. Már túl vagyunk 4 napon, és ez a kis tündér olyan ügyes és okos, hogy minden gond nélkül ott reggelizik és ott is ebédel. Részt vesz minden játékban, úgy zúz a homokozóban, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és nagy örömömre meg is védi magát és az érdekeit, ha a helyzet úgy adódik. Sajnos egyelőre még a szopizáshoz is nagyon ragaszkodik ebéd után, de nem adjuk fel, együtt hamar átvészeljük, hogy tejecske csak este van, és anya csak úgy egyedül ringat álomba, még ha együtt is kell elsiratnunk az eddig megszokott szeánszot. Egyébként ma talán másodszor fordult elő velem Panni születése óta, hogy volt egy szabad délelőttöm. Elképzeltem, hogy hazaérek, levetem magam a kanapéra, filmet nézek és kávézgatok, ehelyett gombóccal a torkomban, remegő gyomorral rohangásztam a lakásban izgalmamban, hogy mi lehet az én kislányommal, és ötpercenként néztem a telefonom, hogy biztosan nem hívtak-e még a bölcsiből. Aztán persze minden rendben ment. Panni teli bendővel, jókedvűen jött elém, és egész úton énekelgetett hazafelé. Mondtam neki, hogy nagyon büszke vagyok rá, erre megsimogatta az arcom és átölelt, mintha csak azt mondta volna: "jól van már, na. anya, lazulj egy kicsit!".