Az utóbbi időben sokat káromkodtam. Ismét. Nem azért, mert anyukám nem tanította meg, hogy káromkodni csúnya dolog, de néha úgy érzem, a verbális agresszió az egyetlen kiút a csapdából. A csapdából, melybe magam kergettem bele saját magam, mert hagytam, hogy az elvárásaim nap mint nap megrágjanak, majd kiköpjenek. Talán be kellene látnom, hogy jelen állapotomban elérhetetlen, hogy nőiségem minden szintjén a maximumot hozzam. Talán le kellene tennem arról, hogy egyszerre legyek jó anya, feleség, lánygyermek és húg, miközben életerőtől sugározva élek bele a nagyvilágba, és persze marad időm a szemöldökszedéstől kezdve a futáson keresztül az olvasásig mindenre, amit csak testem-lelkem megkíván. Talán szemet kellene hunynom az ágy alatt növekvő porcicák, az epilálatlan vádlim és az egyre nagyobb halomban álló szennyes léte felett, és itt lenne az ideje, hogy önző módon magamat előtérbe helyezzem, és azt mondjam, lósz@rt lesz itt minden napra főtt kaja, meg tiszta ruha. Talán az egyre több figyelmet követelő Pannikánkat többször kéne lepasszolnom fűre-fára, fizetős játszóházba, és talán nem kellene az igényei szerint kialakult napirendet szinte percre pontosan betartanom. Talán. Csakhogy az nem én lennék. Azt mondják a keleti bölcsek, hogy minél többször születik le egy lélek, annál nyugodtabb és annál könnyebben veszi élete akadályait. Nekem egyelőre marad a káromkodás.