Múlt szombatra csererberélős bulit szerveztem hozzánk, aminek az lett volna a lényege, hogy összejövünk páran, beszélgetünk, közben pedig ruhákat próbálgatunk egymás gardróbjából, és kinek mi tetszik, elviheti ingyen. Kicsit divatozós, kicsit csajos, kicsit anyukás rendezvény, ami összehozza az embereket. Sajnos a felső légúti betegségek és a viharos szeles idő azonban közbeszóltak, és végül csak egy anyuka tudott eljönni. Mivel mindent úgy szerveztem, hogy más programom ne legyen ezen a szombat délelőttön, valamint időt és energiát is fordítottam erre a bulira, kicsit csalódott voltam a végkifejletben. Amúgy is nehéz napjaink voltak: bölcsődei gondok, betegség, fogzás, a folyamatos aggódás és kétely, hogy biztosan jó döntés volt-e, jól csinálom-e, jól gondolom-e stb. Mindezek mellé 2 hete elhagytuk a napközbeni szopizást, és mivel Pannit ebéd után elhozom a bölcsiből (jövő héttől fog ott aludni), a délutáni altatást most új alapokra kellett helyezni, aminek sírás és sikítozás lett a végeredménye. Ezek után jött el az a bizonyos szombat. Időben felkeltünk, összerántottam a lakást, kipucoltam a kézmosót, a wc-t, mert mégis csak én vagyok a Rendre fel! csoport anyja, és nem akartam csalódást okozni. Aztán sorban jöttek a "bocsi, nem tudok menni" üzenetek, de végül befutott Tamara, és megmentette a napot. Addigra viszont annyira elcsigázott lettem, hogy úgy döntöttem, minden eddigi elvemet elengedem egy időre. Nem érdekel, hogy Panni szétpakol, hogy a kajával összekeni magát, hogy ketchupos kiflit akar enni, hogy nincs rajta előke, hogy konzervkaját kap ebédre, hogy ragad a konyhakő és hogy nem főztem ebédet. Züllöttem és jól esett.
Aztán elment Tamara, én pedig összepakoltam, kidobtam a ketchupot és elkezdtem főzni.