Koronavírus.

A fejemben röpködnek a számok: 226 fertőzött, 21 gyógyult, 10 elhunyt, 85 karanténban, 6817 mintavétel, meg még amit a hivatalos koronavirus.gov.hu oldal nem közöl. Jár az agyam, hogy hány kollégám lehet vajon fertőzött, és mennyi az a legkevesebb levegővétel, amivel kibírom a 24 órás szolgálatokat. Hajnalban felébredve azt tervezgetem, hogy ha majd legközelebb hazajövök a munkából, hova lépek az utcai cipőmmel, hol veszem le a zoknimat és onnan hány lépésre van az erkély, ahol majd levetkőzöm, miközben lehetőleg nem nyúlok semmihez. Ruha depózás, táska depózás, WC papír depózás nyílik idén nyáron majd az erkélyen virágok helyett. Vajon mindent megteszek annak érdekében, hogy megóvjam az önkéntes házi karanténban lévő családomat a vírustól? Vajon tényleg csak az idős, krónikus betegséggel szenvedő korosztályra veszélyes? Vajon túléljük ezt ép ésszel? És ennél a pontnál mindig bekapcsol az irónia, ami mindig, minden szorult helyzetemből kibillentett.
Végül is jó, hogy nincs óvoda, mert bármit mondhatunk otthon, Panni nem fogja továbbadni a gyerekeknek.
Ilyen selymes még soha nem volt a kezem, annyit mosom.
Ha így folytatom, elmehetek nyugodtan ékszertolvajkodni, mert még két nap a kézfertőtlenítőm társaságában, és végleg eltűnnek az ujjlenyomataim. 
Nem baj, ha lenő a géllakkom. Hamarosan mindenkinek lenőtt géllakja lesz.
Kár, hogy nem vagyok féltékeny, mert most tuti biztos lehetnék benne, hogy a férjem csak engem szeret.