A múlt héten megállapítottam, hogy nem lennék én gyerekorvos.
Történt ugyanis, hogy Panni megkapta a 2 hónaposoknak járó védőoltást. Angyalom - mivel még nem tudta, mi vár rá - fülig érő mosollyal hempergett a vizsgálóasztalon, aztán egyszer csak OOOOÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ és újra OOOOÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Annyira felzaklatta a szúrás, hogy aznap letehetetlen volt, és ha véletlenül elaludt, még álmában is hangosan sírt.
Így múlik el egy világ dicsősége és így lesznek a vidám gyerekekből fehér köpeny-parás ordítozósok. Pedig a néni mondta, hogy ne haragudjon, ez egy kicsit fájni fog - mindhiába. Kislányom szemmel láthatóan neheztelve hagyta el a rendelőt.
Emlékszem, én is sírva könyörögtem Janidottorbácsinak, hogy ne adjon szurit, ő kegyetlenül mindig belém döfött valami csípős izét. Mivel gyerekkoromban sokszor volt mandulagyulladásom, sokszor történt velem ilyen incidens, és én egyre kevésbé szerettem az ősz szakállas bácsit a fura szagú fehér köpenyében. Már a váróban éreztem az injekció szagát, amitől egyből inamba szállt a bátorságom.
Azt hiszem, a gyermekorvosok helyzete nagyon nehéz. Miközben ők mindent megtesznek, hogy segítsenek a csöppségeknek, szinte mindig ordítás, kapálózás és könnyzápor a fizetségük.
Épp mint a Szörny Rt-ben, csak a sikítás helyett sírás gyűlik.