A minap felhívtam egy masszőr és jógaoktatót azzal, hogy masszázsra lenne szükségem. Az úr egyből rákérdezett, mi okozza a hátfájásomat, és elkezdtem (volna) mondani, hogy a terhességem alatt..."Nem terhesség, várandósság!" - javított ki, mire én: "Hát nekem a vége terhesség volt, de maga biztos jobban tudja, mert gondolom jó sok gyereket kihordott már!" Az illető persze meglepődött hirtelen jött kirohanásomon, és miközben szívesen folytattam volna a vitát, rájöttem, hogy nem ő tehet róla. Ez egyfajta társadalmi elvárás. 
A férfiak és a szülés előtt álló nők, illetve akik még csak a filmekben láttak kismamát, gyakran hajlamosak azt gondolni, hogy a gyermekvárás és az újszülött gondozása alatt csak a csodálatos és a felemelő jelzők jöhetnek számításba. A baba születése hatalmas ajándék, de valóban minden pillanat oly boldog? Attól vagyunk jó szülők, hogy eláraszt minket a lilaköd?
Amikor az éjszaka közepén a kisded nem hagyja abba az üvöltést, miközben gyarló porhüvelyünk mit nem adna öt perc csendért, nem az jut eszünkbe, hogy mekkora csoda, ami velünk történik, hanem az, hogy mekkora szívás. Attól még, hogy anya vagyok, az én szervezetemnek is szüksége van elegendő alvásra, evésre és tisztálkodásra, hogy a szükségletpiramis felsőbb szintjeit ne is említsem, és bár tudom, hogy én vállaltam ezt a szerepet, adassék meg néhány pillanat, amikor rosszul érzem magam.
Panni édes, gyönyörű és bármit megtennék érte, de míg minden percét teljes kiszolgáltatottságban éli, úgy le tudja szívni az energiáimat, hogy önérzetes zombiként ugrom bármilyen keresetlen véleményre és tanácsra.
Jobb napokon sikerül úgy beosztani az időmet, hogy két etetés között belefér egy-egy félóra sport vagy blogírás, és az egyre gyakoribb kinti sétáknak köszönhetően az életerőm is fokozatosan tér vissza, azonban néha jól esne egy kiadós pihenés, egy bűntudat nélküli hajmosás, vagy egy olyan ebéd, amikor van idő minden falatot legalább tízszer megrágni.
Az anyaság egyfajta extrém sport: összességében fantasztikus és kevesebb lennék nélküle, de éppúgy, ahogy az ultrafutó sem röpköd örömében, hogy leesett egy lábkörme, engem sem gyönyörködtet a mindennapos lestrapáltság.