Ma visszatérek az egyik kifogyhatatlan témámhoz: így élünk mi a panelban.
Mint ahogy azt egy régebbi blogbejegyzésemben említettem, hátrányos helyzetű vagyok, mert családi házban nőttem fel, ráadásul a Balaton partján, most pedig egy ötvenix négyzetméteres lakásban élünk a hatodikon.
Mivel nagyon hiányzik a kert, az óriási többfunkciós erkélyt (ruhaszárító, epernevelde és piknikhelyszín egyben) ahogy csak lehetett, felvirágoztam, műfűvel borítottam, és még egy nyugágy is kifért, ami ugyan kinyitott állapotban elfoglal minden szabad helyet, de legalább az érzés olyan, mintha... 
A galambok ellen újabb védvonalat kellett kiépítenünk, mert szombaton ismét betalált egy pár a behálózott teraszra. Azt, hogy hogyan tudtak bejönni, nem jöttünk rá, viszont miután lelepleztük románcukat, és el akartuk üldözni őket, nem találták a kijáratot, ezért összerepkedték a frissen mosott ruhákat, és letörték a virágaim egy részét. Végül egy partvis és az egyik elhúzott barikád segítette távozásukat. Mit volt mit tenni, a szombat délelőttöt újramosással és újrahálózással töltöttük morcosan és fáradtan, mivel előző este fél tizenegykor az egyik szomszéd kutyája még a járókelőket ugatta, egy másik lakó pedig fúrta és kalapálta az ajtaján a zárat, mert nem tudta becsukni. Közben persze hevesen káromkodott.
Jó itt lakni! A tervezőnek köszönhetően, aki L alakban álmodta meg e betoncsodát, itt nincsenek titkok. Átlátunk egymás konyhájába, és ha kimegyek a teraszra, mindig beszélgethetek valakivel anélkül, hogy el kéne hagynom a lakást.
A múltkor gondoltam egy merészet, és főzés közben sarkig kinyitottam az ablakot, így az egész tömb jól láthatta, hogyan készítem a húsos tésztát. A titkos receptért járó jutalom nem sokat váratott magára, mert cserébe megcsodálhattam a szomszédasszonyt, hogyan szőrteleníti a lábát az erkélyen.
Már alig várom az eheti újabb kalandokat! Most például nem működik a lift! :-)