Én nem bánom, mi lesz még az idén az időjárással, de nekem már tavasz van. Egészen más érzés, sokkal jobb, hogy enyhül a hőmérséklet, csicseregnek a madarak, és szemmel láthatóan hosszabbodnak a nappalok.
Nagyjából egy hete életünket rendszeres városfelfedező túrák színesítik, mivel bevezettük a délutáni babakocsis sétákat. Sajnos egyelőre a futásról le vagyok tiltva a szülés maradványtünetei miatt, de kárpótlásul van szerencsém hódolni kedvenc új sportomnak, melynek a babakocsi off-road nevet adtam. 
Gyalogosként, sőt, bringával sem tűnt fel, hogy mennyi lyuk, üreg, kátyú, csatorna, lyukmaradvány és egyéb, a síktól eltérő elem tarkítja a járdákat, a középen álló, kikerülhetetlen villanyoszlopokról nem is beszélve. Pannikámnak hamarosan bukósisakot kell szerezni, ha továbbra is a környéken lévő kis utcákat választom délutáni levegőzésünk helyszínéül, mert néha akkorákat zöttyen a kocsi, mint Somogybabodon. Épp úgy, mint Gombócartúr csokifüggő elméjében a csokoládéból, gödrökből is számtalanféle van, mint pl. kerek, hosszú, mély, széles, feltöltött, kimosott, lerácsozott, jelölt, jelöletlen, de ezeken kívül napról napra újabb fajtákkal is megismerkedünk.  
Bár Panni egyelőre még nem túl beszédes társaság, és mitfahrer-ként is van mit tanulnia, az utas szerepét nagyon élvezi. Az öltözést végigüvölti, majd miután beteszem a babakocsiba, egy fokozattal felerősíti a szívet tépő keserves sírást, de a lifthez érve már alszik is. Neki mindegy, hogy merre megyünk, ezért általában azokat az utcákat választom, ahol kevés a mérges kutya és sok a szép nagy ház. A nagyobb ugratásoknál néha fel-felébred, de egyből vissza is csukódnak a szemei, hogy aztán a friss levegőről hazaérkezve újult erővel folytassa a tündérkedést. Remélem, a bringázást is ennyire fogja majd élvezni.